Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Kommunikációs élményfürdő a kamasszal

Ha a serdülőkorúakkal a kommunikáció a nullához közelít, akkor sokan azt gondolják, hogy hát igen-igen, ez a dolgok rendje, ilyen ez a serdülés, törvényszerű az egész, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Ez szerencsés esetben csak nagyon kis időre hat nyugtatóan egy szülőre. Nem minden kicsi gyerek édes kis kezesbárány. Vannak, akik már megszületésük pillanatától erősebb tükröt tartanak a szüleiknek, akik így folyamatosan egy egész homokdűne alatt érezhetik magukat, komfortzónájukon kívül, saját hibáikkal szembesülve. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen gyermek szülei a serdülőkorhoz érkezve már vérprofik. Jó lenne, de nem így van, ezt tapasztalatból mondom.

Az első Gordon tréning olyan hatással volt rám, mint egy szauna. Akarod, tudatosan csinálod, önként vállalod, aztán egyre jobban izzadni kezdesz és feszengeni, figyeled a homokórát, figyeled a többieket, ki hogy bírja…vagy 10 percnél megengeded magadnak a hidegzuhanyt.

„Amikor az ember már azt hiszi, hogy nincs mit tanulnia, akkor biztos, hogy valami nincs rendben.”

Kezdjük az elején. A gyerek és a felnőtt közötti demokratikus, partneri kapcsolat olyan együttműködés, amelyben a felnőtt tisztában van helyzetéből fakadó előnyeivel, felelősségével és pszichológiai méretével egyaránt, és az ebből adódó „hatalommal” nem él vissza. Nem építi gyermeknevelési rutinjait a gyerek helyzetéből adódó kiszolgáltatottságára.

Sokan gondolják ma is úgy, otthonaikban és az intézményesült oktatásban is, hogy a tekintély képes csak megteremteni azt a légkört, amiben a gyerekek fejlődhetnek. Mert hiszen ellenőrizni, irányítani, idomítani kell lényegében a gyerekeket. Sőt, ők maguk igénylik ezt valójában, mert „Apuci/anyuci jobban tudja…”. Ez a hozzáállás a mai napig is szülők, felnőttek tömegeiben van meg úgy, hogy valójában nem értik igazán mit is jelent a tekintély, hogy mi a forrása, hogy miért is van valójában szüksége erre a felnőtteknek és azt végképp nem, hogy milyen hatással van mindez a serdülőkori szülő-gyerek kapcsolatokra.

Felnőttként csak az aktuális gyerekkorban lévőkre vonatkoztatva, szülőként azonban soha meg nem szűnő jelleggel pszichológiai méretünk nagyobb a gyerekeinkhez képest. Ez akkor is így van, ha ezt nem érdemeltük ki. Ezt kapjuk. A gyerekek ítélik oda a felnőtteknek és főként a szüleiknek, mert nem tehetnek másként. Nincs választási lehetőségük. Az embergyerekek sokáig életképtelenek a szülői gondoskodás nélkül, de még sokáig rászorulnak a szülők eszközkészletére azt követően is, hogy ki tudják nyitni a hűtőt, és azután is, hogy - a szülőktől kapott - zsebpénzükből egyedül képesek ennivalót vásárolni.

Ez a pszichológiai méretkülönbség és az eszközkészlet az, ami a felnőtt tekintély és a hatalom forrása. Ez az, ami miatt óriási befolyással bírunk a gyerekeinkre. Ez a hatalom azonban a gyerekek önállósodásával, függetlenedésével egyszerre csökkenni kezd.

A hatalom részegítően hat sok mindenkire, és szülőként sokan nem lépnek túl azokon az eszközökön, amiket egy kutyaidomár használ. Nagyon egyszerű. Amelyik viselkedés számukra kívánatos, azt jutalmazzák. Ha például a kisded kedvesen gőgicsél, szép csendben eljátszik az építőkockákkal, később rendet tart a szobájában, önként és dalolva porszívózik minden vasárnap, nincs ötösnél rosszabb jegye az iskolában, mindig hazaér éjfél előtt, stb., akkor apa és anya mosolyog, simogat, dicsér, új játékot, telefont vásárol, és egyéb furfangos és válogatott jutalmazási rendszert alkalmaz. Amelyik viselkedés pedig nemkívánatos a szülők számára, azt büntetik. Amikor például felmászik a bútorok tetejére, elveszi a játszótéren a másik lapátját, a serdülő csemete álló nap csak lustálkodik, a neten lóg, rendetlen, rossz jegyeket hoz, stb., akkor apa és anya szomorú, sőt mérges, dühös, a kezére csap, megszidja, megszégyeníti, szobafogságra ítéli, nincs új hátizsák. Vagyis egyszerű kondicionálással szoktatják hozzá a gyereket ahhoz, hogy hogyan is kell viselkedni, mi az, amit érdemes és mi az, amit nem érdemes csinálni. Kíméletlenül rászoktatják a gyerekeket arra, hogy pontosan azt tegyék, amit előírnak számukra. A jutalom és büntetés következetes alkalmazásával az is elérhető, hogy pusztán ezek beígérése is elegendő a gyerekek kézben tartásához.

De a felnőttségből eredő hatalomnak nagyon is vannak korlátai, és ez alól a szülői hatalom sem kivétel. Ez a külső kontrollon alapuló idomítás valójában erőszak, ami szorongóvá, agresszívvé, kiszámíthatatlanná teheti a gyerekeket, és csak vérmérsékletüktől függ, hogy szélsőséges esetekben mások, vagy maguk ellen fordulnak, hogy megszabaduljanak az elviselhetetlen szintű szabályozások miatt felgyülemlett feszültségektől.

Azt hiszem ahhoz képest, hogy mekkora károkat lehet okozni átgondolatlan mondatokkal, nem akkora áldozat kipróbálni néhány olyan módszert, aminek a hatásosságát már sokan kipróbálták. Ilyen például a Gordon-modell.

A Gordon kommunikáció alapvető fogalmai az értő figyelem és a közlés sorompók. Ez a kezdő csomag ebben a műfajban, de állítom, hogy már önmagában ezek ismerete és alkalmazása illetve elkerülése is csodákra képes.

Érdemes kipróbálni, hogy amikor egy családtagunk, barátunk, munkatársunk meg akar velünk osztani valamit, képesek vagyunk-e úgy figyelni rá akár csak egy percen keresztül, hogy nem vágunk a szavába, és amikor befejezte a mondandóját emlékszünk is arra, mit mondott. Az értő figyelmet csak erőfeszítések árán lehet működésbe hozni. A fenti kis próbát követően azt is megfigyelhetjük, hogy amikor valaki megosztja velünk a búját, problémáját, mi mennyire akarjuk tanácsokkal ellátni, mennyire szorítjuk bele a szót saját megoldásainkkal.

A közlés sorompók alkotják a Gordon által feltérképezett és leggyakrabban használt szülői fegyvertárat. A fegyvernemek a következők: utasítás, parancsolás, figyelmeztetés, fenyegetés, prédikálás, moralizálás, tanácsok, megoldási javaslatok, kioktatás, logikai érvelés, ítélkezés, kritizálás, hibáztatás, dicséret, egyetértés, kifigurázás, megbélyegzés, értelmezés, elemzés, diagnosztizálás, megerősítés, együttérzés, vigasztalás, vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás, elterelés, humorizálás, visszavonulás. Ezek olyan tartalmú, típusú válaszok, amikkel elvágjuk a lehetőségét annak, hogy a gyerekkel valódi beszélgetést folytassunk, hogy bizalmába avasson minket, és hogy ő maga tudja megtalálni a saját maga számára megfelelő válaszokat a kérdéseire. Ezek között jó néhány olyan is akad, amikre álmunkban sem igen gondolnánk úgy, mint ami ártalmas lehet. Ilyen pl. a dicséret, az egyetértés, a megerősítés, a vigasztalás vagy az együttérzés, a humorizálás és a kérdezősködés. Éppen ezért most csak ezek némelyikére hadd adjak néhány konkrét példát.

A gyerekünk éppen 15 éves és vacsora közben váratlanul így szól:

„Elegem van az iskolából. Nem értem, hogy egyáltalán minek kell oda járnom. Olyan dolgokat kell megtanulnom, ami egyáltalán nem érdekel és soha nem is lesz rá szükségem. Szerintem tök felesleges az iskola, és semmi értelmét nem látom annak sem, hogy egyetemre menjek. Egyáltalán nem kell ahhoz mindenféle papír, hogy valaki legyen az emberből. Anélkül is simán lehet boldogulni.”

Most érdemes lehet leírni egy papírra, hogy mit mondanátok Ti erre a gyermeketeknek és csak ezt követően elolvasni, a következő sorokat. Néhány lehetséges választ írok most csak ide, azok közül, amik Gordon könyvében is megtalálhatóak. Rossz hír, hogy sok éves munka eredményeként úgy tűnik, hogy ezek a válaszok igencsak tipikus szülői válaszok. Jó hír, hogy meg lehet változni.

Tanács, megoldási javaslat. „Ráérsz még eldönteni, mit akarsz csinálni érettségi után” – mi ezzel a baj? Az, hogy a gyereket nem hagyjuk elgondolkodni saját problémáján, hanem élettapasztalatunk által felvértezve megmondjuk neki, hogyan kell ezt a problémát megoldani. Itt és most nem is érdemes rá szót fecsérelni.

Ítélkezés, kritizálás, hibáztatás. „Hát ebben abszolút tévedsz.” – egyértelmű az üzenet, a gyerek nem képes rálátni saját gondolataira, nem képes érvényes véleményt alkotni, még szerencse, hogy van anyja/apja, akihez fordulhat és aki majd ítéletet alkot problémája létjogosultságáról.

Dicséret, egyetértés. „Megvannak az adottságaid, hogy jól tanulj.” – hiába dicsérjük meg, ha ez olyan, mintha meg sem akarnánk hallani, hogy mit mond a gyerek. Ő nem a saját adottságait kérdőjelezte ugyanis meg, hanem az iskola érvényességét.

Értelmezés, elemzés, diagnosztizálás. „Ezt te magad sem hiszed el! Csak azért beszélsz így, mert nem megy jól a tanulás.” – ha ezt mondjuk, azt jelenti, hogy biztosak vagyunk abban, hogy mi jobban tudjuk, hogy a gyerek fejében mi jár, mint ő maga. Azt üzenjük, hogy hahó, túljártam az eszeden. Felállítjuk a diagnózist és mindjárt következhet pl. egy megoldási javaslat.

Megerősítés, együttérzés, vigasztalás. „Ne izgasd magad, a dolgok mindig rendbe jönnek.”- elvesszük a lehetőséget tőle, hogy rossz érzései is lehessenek és azokat meg is fogalmazhassa. Azt üzenjük, hogy ez semmi komoly, az élet nagy dolgaihoz képest. Vagyis addig legyen inkább csak vidám, amíg ennyi az összes problémája. Vagy: „Tudom, hogy néha nagyon unalmasnak tűnik az iskola.” – ez kb. így fordítható le: szerintem nem az, majd te is megérted ezt, ha olyan nagy és okos leszel, mint én és komoly dolgokkal foglalkozol.

Vizsgálódás, kérdezősködés, faggatózás.”Mihez kezdesz, ha nem tanulsz tovább?” – ezzel kezdetét veszi egy oknyomozás, hogy elegendő adatra tegyünk szert a kész megoldási javaslatok előterjesztéséhez.

Elterelés, humorizálás, visszavonulás. „Ugyan már…lesz ez jobb is, beszélgessünk valami derűsebbről!” „Mi újság a focicsapattal?” „Miért nem gyújtod fel az iskolát?” – amikor egyáltalán nincs kedve a szülőnek a gyerek által felvetett problémáról beszélgetni, a gyerek ennél szélsőségesebben is megélheti, úgy, hogy senkit nem érdekel, mi van vele. Így fordíthatók le a válaszok: szegény gyerek szomorú, vagyis tereljük el a figyelmét és máris minden szuper lesz. Hol egy csoki? Vagy toljuk félre egyszerűen az egészet azzal, hogy úgy teszünk, mintha a probléma egyenértékű hülyeség lenne az iskola felgyújtásával.

Az ilyen reakciók romboló hatásúak. Elzárják a gyereket és a szülőt egymástól, aktuálisan a helyzetben és a jövőben is. Egy-egy ilyen elszalasztott lehetőséget követően a gyerekek, különösen a kamaszok, sok időre elhallgathatnak, bezárkózhatnak. Elveszítik a kedvüket arra, hogy egyszerűen csak az elfogadásunkat, érzelmi támogatásunkat kérjék.

Igenis lehet gyakorlatra szert tenni abban, hogy meghalljuk, amikor a kamasz gyerekünk egy-egy elégedetlen, rosszkedvű, furcsa vagy haragos mondata mögött ott rejlik egy nagy beszélgetés lehetősége. Azt is meg kell tanulni, hogy ha nincs időnk egy-egy ilyen beszélgetésre, akkor jobb, ha bele sem vágunk, de felkínáljuk ennek későbbi lehetőségét. Pl. este, ha már csend és nyugalom van a házban, vagy szombat délután egy süti mellett. Az én tapasztalataim szerint, ha a kamasz gyerek biztos lehet abban, hogy meg fogja kapni ezt az időt és figyelmet, ő maga is készül egy-egy ilyen beszélgetésre.

Az idő mellett fontos, hogy magunkba nézzünk, őszintén akarunk-e segíteni neki ebben a konkrét problémájában? Képesek vagyunk-e elfogadni az érzéseit, bármennyire is különböznek a mieinktől? Meg tudunk-e mélyen bízni abban, hogy a gyerek képes megoldásokat találni saját problémáira? Fel tudjuk-e vállalni saját érzéseinket is? Képesek vagyunk-e arra, hogy a gyermekünkre tőlünk független, önálló egyénként tekintsünk? Ugyanúgy kell-e gondolkoznia a gyermekemnek, mint nekem? Bele tudok-e törődni, hogy egy bizonyos dolog megértésében ott tart, ahol tart?

Az értő figyelem így is hangozhat: Mhm. Értem. Figyelek. De olyan válaszokat is jelent, amikkel azt ellenőrizzük, hogy jól értettük-e a problémát és a gyerek is megbizonyosodhat arról, hogy megértettük őt. A fenti helyzetben mondhatnánk ezt pl.: Aha, látom nagyon elégedetlen vagy az iskolával. Erre válaszolhatja azt is, hogy igen, de például azt is, hogy valójában csak a matek tanárral van baja, vagy azt is, hogy igazából a szünetekkel van a baj és kiderülhet, hogy néhány gyerek zaklatja.

Azt hiszem, ha az értő figyelem csak ennyi lenne, akkor sokkal több szülő választaná ezt a megoldást, de az értő figyelemnek van egy nagy kockázata. Az, hogy belehelyezkedve a gyerek helyzetébe, az ő szemüvegén keresztül nézve a világot tényleg megértjük őt és ez valóban megváltoztat minket is. A véleményünk és a látásmódunk is megváltozhat, vagyis könnyen megeshet, hogy saját tapasztalatainkat is át kell értékelnünk. Le kell bontanunk és újra kell építenünk az énünk egy darabkáját. Ez pedig ijesztő lehet. (Ha a mélységbe nézel, a mélység is beléd néz.) Rugalmasnak kell tehát lennünk, hajlandónak kell lenni a változásra, hogy a gyerekeink megláthassák a szülőben az embert. Egy olyan útitársat, aki nem veszi át tőle a felelősséget, aki bízik a gyerek saját erőforrásaiban, aki vele van, de nem helyette. Ez a fajta kapcsolat, ez a fajta kommunikáció valójában megnöveli a szülő befolyását a gyereke felett, de ez a befolyás a függés megszüntetését és a felnőtté válás folyamatát segíti.

Azok a fiatalok, akik csalódásaikban, fájdalmas, nehéz, frusztráló, kilátástalan élethelyzeteikben támogatást kapnak saját megoldásaik megtalálásában, pszichológiailag egészségesebbek lesznek, rohamléptekben haladnak a függetlenség és az érettség felé, önbizalmuk és önbecsülésük megnő.

Az értő figyelem mellett Thomas Gordon P.E.T. könyvében gyakorlatias módon mutatja be az értő figyelem mellett a közléssorompókat, a hatékony én-üzeneteket, a konfliktusmegoldások vereségmentes módszerét és a konfliktusmegelőzés lehetőségeit is. Érdemes időt szánni rá. És aztán megtapasztalni, hogy kamasz gyerekünk egy-egy benne megszületett megoldást követően újra mosolygósan, kedvesen, konstruktívan vesz részt a család életében.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Fejlesszünk érintéssel!
iskola, óvoda

Fejlesszünk érintéssel!

A kisiskolások között egyre gyakrabban találkozunk iskolai, tanulási nehézséggel. Később aztán nehezen tudjuk behozni a lemaradást. A megváltozott életmódunk miatt kimarad számos olyan tevékenység, élmény, történés, ami fejleszti, felkészíti a testünket és az agyunkat a tanulásra. Az egyik ilyen fontos terület a taktilis rendszer, amely az érintés és bőrérzékelés, ingerlés segítségével készít fel bennünket például a finommotorikai feladatokra, azaz például az írásra.

3 aranyos módja, hogyan ösztönözheted a gyerekedet, hogy jobb legyen
interjúk

3 aranyos módja, hogyan ösztönözheted a gyerekedet, hogy jobb legyen

Több tanulmány is kimutatta, hogy a meleg, szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolat összefüggésben van a jobb önértékeléssel, a jobb szülő-gyerek kommunikációval, a jobb tanulmányi eredménnyel és a kevesebb pszichológiai és viselkedési zavarral.

4 kérdés azokhoz a gyerekekhez, akik félnek új dolgokat kipróbálni
határon túl

4 kérdés azokhoz a gyerekekhez, akik félnek új dolgokat kipróbálni

Az egyik leggyakoribb félelem, amivel a gyerekek szembesülnek, az új dolgok kipróbálása, az új szituációkban való helytállás. A bizonytalanság és az félelem bénító tud lenni. És ha ezt nem győzzük le gyerekkorunkban, élethossziglan kísérthet. Forrás: seangrover.com

Busójárás kisgyerekekkel
ajánló

Busójárás kisgyerekekkel

Egy ideje már szerepelt a családi bakancslistán, hogy egyszer mi is megnézzük Mohácson a busójárást. Kicsi gyerekeink vannak, szóval tartottunk a rendezvénytől (hatalmas tömeg, hangos, ijesztő jelmezbe bújt emberek), ráadásul szállást sem könnyű ilyenkor találni.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.