Szülőnek lenni folyamatos búcsúzkodást jelent
A közelmúltban, amikor egy repülőtéren várakoztam a biztonsági átvilágításnál, tanúja voltam annak, mit is jelent egy fiatal felnőtt szülejének lenni. Egy főiskolás korú lány állt mögöttem jól megpakolt hátizsákkal, nyakában lógó fülhallgatóval és beszélgetett a tőle néhány méterre álló apjával.
„Apa, megígérem, hogy amint megérkeztem Rómába, hívlak.” Az apa idegesen bólintott, mint mindenki, aki elengedi külföldre a gyermekét és közben megnyugtatóan próbálta kiejteni, hogy „rendben”. De a következő mondata már újból tükrözte az ingerültségét: „De ne felejtsd el! Amint földet érsz, legyen bekapcsolva a telefonod, ha nem lesz, akkor……!” Mielőtt befejezte volna a mondatot, a lánya félbeszakította: „Apa, fel foglak hívni! Ha az enyém nem működik, akkor a Lauráéról. Minden rendben lesz!”
Az apa mosolyogva bólintott, bár mosolya nem volt nagyon meggyőző. Tudtam, hogy nem egy fiatal lányt lát, aki éppen élete egyik legnagyobb kalandjába vág bele, hanem a félénk kislányát, aki az első önálló útjára készül az iskolabusszal az általános iskola első osztályába. Az apának legalább olyan erőt kellett gyűjtenie a reptéri búcsúzkodáshoz, mint amikor elköszöntek egymástól az első nap az iskolába menet, a buszmegállóban.
„Apa, megyek” – mondta büszkén a lány és feltette a hátizsákját a futószalagra, hogy átvilágíthassák aztán elindult, hogy kivegye a túloldalon.
És többé nem nézett vissza az apjára.
Én azonban visszanéztem.
Ott állt mozdulatlanul. Egy olyan helyzetben és pillanatban láttam az apát, ami nekem is nagyon ismerős volt. Könnyes szemek. A szája széle mosolyra húzódott, de enyhén remegett. Álla magasra szegve, de vállai összegörnyedve. A testbeszéde tökéletesen tükrözte a büszkeség és a féltés kettősségét. Ott állt, biztos vagyok benne, hogy a szíve a torkában dobogott, és nézte, ahogy a fiatal nő, mint egy magabiztos vezérigazgató, büszkén lépdel az ismeretlen felé. „Minden rendben lesz!” – nyugtatgathatta magát, ahogy egy pillanatra előugrott az első iskolás napi búcsúzkodás. Aztán megfordult és elment, ahogy ezt a lánya tette néhány pereccel hamarabb.
„Az élet mára egy búcsú-sorozat” – mondja a szomszédom, amikor arról lamentáltam neki, hogy megint búcsúzkodtam a gyerekeimtől, amikor a téli szünet után visszamentek a kollégiumba. Annyira igaza van. De amit nem sikerült megvalósítanom, vagy legalább is nagyon nehezemre esik, az az, hogy bátran búcsúzkodjak. Az új „búcsúzkodó” arcomnak nem lenne szabad szomorúságot vagy szenvedést tükröznie, hanem örömöt és hálát. Nem szeretném, ha látnák a gyerekeim, hogy milyen mértékben nyomaszt és még mindig milyen szomorúsággal tölt el, amikor újra és újra elbúcsúzom tőlük.
Ehelyett arra kellene treníroznom magamat, hogy minden búcsú egy új dolog kezdete. A gyerekeim rendelkeznek azzal a félelmet nem ismerő bizonyossággal, amelyet két évtizeden keresztül tápláltam beléjük. Minden kétséget kizáróan most jött el az ideje, hogy élesben is kipróbálják. Ahogy az izmainkat eddzük, hogy egyre és egyre erősebbek legyenek, úgy kell az agyamat is edzenem, hogy simán vegyem az akadályokat.
Az első búcsú a tavaszi szünet után? Folytattam némi mentális gyakorlatot, edzettem a ”búcsú izmaimat”. Amikor visszamentek a nyári szünet után? Edzettem. Őszi szünet után? Edzettem. Aztán megint, tavasz, nyár, ősz. Búcsú, búcsú, búcsú. Edzettem, edzettem és edzettem.
Könnyebbé vált? Igen. De ugyanúgy, mint egy több hónapja tartó futóedzés után, kevesebb erőfeszítéssel, tovább vagy képes futni, de azért az nem jelenti azt, hogy megpusztulsz az égő vágytól, hogy hadd fussál. Annak ellenére, hogy egyre edzettebb volt a „búcsú izmom”, napokig fájt a búcsúzkodás után. Olyan fájdalom volt, ami csak egy anya szívében található, ahová a gyereke egyszer szépen letelepedett, majd 0-24-ben ott volt, aztán egyszercsak felnőtt lett és már csak részmunkaidőben jelenik meg. Néha beviharzik, aztán már tovább is áll. És ez fáj. Nagyon fáj.
Néztem a bátor apát, amint elhagyta a terminált és szinte láttam azt a megfeszülő szálat, ami összekötötte a lányával. És miután én is átmentem a biztonsági átvilágításon, követtem a lányt és figyeltem, ahogy letelepedett a kapuhoz, ahol várta a Rómába induló járatot. Milyen szerencsés lány, hogy ilyen nagyszerű apja van! Reméltem, hogy amint földet ér az olasz fővárosban, fel fogja hívni.
