Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

Öt gyerek anyjának lenni

Egy barátnőm barátnője külföldön él a családjával. Öt gyermeke van, és azt hiszem azt csak Ő tudja, hogy ez mit jelent. De akármit is jelentsen, egy biztos, hogy ő ezt élvezi. Ezt onnan tudom, hogy a barátnőm egy ideje meséli, hogy Joli – ő a bizonyos – a facebookon kis posztokban megosztja a családja történeteit. Szórakoztató és tanulságos, néha könnyeket csal a szemébe, néha pedig elgondolkodtató. Egy biztos, hogy mindarról sajátos képe van, és sok gyereken kipróbált tapasztalata, amivel mi is szembesülünk a hétköznapjainkban. És akkor arra kértük Jolit, hogy néhány történetét mesélje el itt is.

Tudjuk jól, kukkolni az egyik legérdekesebb szórakozás. Belelátni egy másik család életébe, lehet érdekes, tanulságos, támogató, jó tudni, hogy nem vagyunk egyedül! Amikor anyukák leszünk, akkor az anyukás történetek érdekelnek bennünket a legjobban. Vagy azért mert velünk is ugyanaz történik, vagy azért, mert épp nem.

Néhány epizód erejéig bepillanthattok Joliék francia életébe. S hogy pontosan érthessük, kik ők és mi történik velük, egy kis tényfeltárás Jolitól:

Hogyan kerültünk Strasbourgba?

Az én férjem francia, és bár nem ide való a család, ide költöztek, amikor ő kiskamasz volt, így került annak idején ő is abba a gimnáziumba, ahova most a Máté jár. Thierry innen ment egy Erasmus ösztöndíjjal Pécsre , ahol én is egyetemista voltam, és ahonnan az ösztöndíja végén már együtt jöttünk vissza 19 évvel ezelőtt. Szóval 19 éve szeptemberben kezdtük itt a közös életünket (néhány utcányira innen). Aztán - nem részletezem túlságosan, mert elég bonyolult - a következő 4 évben oda-vissza költöztünk többször Strasbourg és Budapest, vagy Strasbourg és Veszprém között (Simon és Máté Budapesten születtek, aztán visszajöttünk ide), közben hol én diplomáztam, hol Thierry, és végül lehorgonyoztunk Budapesten (akkor még nem tudtuk), és 15 évet töltöttünk ott (három különböző lakásban azért, szóval nem végig ugyanott, a városon belül sem).

Nagyon hosszú lenne azt elmondani, miért jöttünk vissza most. Ráadásul előtte azt is el kellene mondani, hogy miért maradtunk ott ilyen sokáig. Mindkettőnek sok oka van, de a lényeg (ha igazán a lényeget megpróbálom kiemelni), hogy mostanra kifulladt ott minden. Egyszerűen létfontosságú volt, hogy kiszálljunk abból, amiben ott voltunk.. a mikrokörnyezetünk, Thierry munkahelye, a közeg, a minden... Már épp ráment volna a házasságunk, a családunk, szóval rá kellett néznünk, hogy miben vagyunk, és mit tehetünk annak érdekében, hogy megszüntessük, amitől nem vagyunk jól. Na, szóval vettünk egy nagy levegőt, és ott mindent felmondtunk, összecsomagoltunk, és eljöttünk. Már rég meg kellett volna tennünk. Thierrynek már rég haza kellett volna jönnie... Most nincs munkánk (egy-egy alkalmi csak, én még azt a regényt fordítom, amit még májusban kezdtem, Thierry is vállal egy-egy fordítást, amivel megkeresik), de nincs fix állásunk egyelőre, szóval azért ugrottunk egy nagyot a bizonytalanba a sok gyerekünkkel.. Reméljük, azért hamarosan megoldódik ez a része is az életünknek. Ja, lakásunk nincs, Magyaroszágon is mindig csak béreltünk, és itt is, szóval az nem köt sehova, és én sem vagyok magyar állampolgár, mert Szlovákiában születtem, a családom most is ott él. Szóval ilyenformán nem az van, hogy "kimentünk", hanem éppenséggel most "visszajöttünk", Thierry mondhatni hazajött, és valamennyire én is (a gyerekek mind francia állampolgárok, és én is, a szlovák mellett). Hát, és hogy meddig maradunk? Ki tudja.. egyelőre azt sem tudjuk, hogyan tovább... idejöttünk, ez volt a lényeg (15 év után abba a városba tűnt logikusnak jönni, amelyiket jól ismerjük, és hát Simon is itt van - de ő nem lakik velünk már így sem, - és Thierry szülei is itt vannak), aztán majd sok függ attól, milyen munkát találunk.. .Egyelőre fogynak a tartalékok, nincs túl sok...

A gyerekeim:

Simon - a legidősebb, májusban volt 18. Ő tavaly augusztusban repült ki a családból, szóval egy évvel korábban jött ki Strasbourgba egyedül (illetve a barátnőjével), 17 évesen, levelezőn érettségizett már itt, és közben a Strasbourgi Konzervatóriumba járt. Ez nem az a fajta, mint Magyarországon, itt inkább egy összművészeti központ: zenészek, táncosok, színészek mind itt tanulnak, Simon színészképzésre járt, és az idén is azt folytatja.

Máté - a második, most november 30-án lesz 17 éves, most Franciaország (állítólag!) legszebb gimnáziumába jár, utolsó előtti évfolyamba (itt máshogy számolják, de ez a lényeg). Ő az "extrém" gyerekem.

Bendi - a harmadik, aki májusban (Simon után egy nappal, ő 11-én, Bendi 12-én) volt 10 éves.

A fiúk mondhatni simán mentek, utánuk a két lány nem volt egyszerű, a velük történt eseményekről is szoktam írni időnként, az ismerőseim tudják, mire gondolok ilyenkor.

Eliza - május 17-én volt 8 éves, ő a "tornászlányom".

Sarolt - november 30-án (mint Máté) lesz 5 éves. Ő egyedül nem született otthon, mert koraszülött volt, a 29. héten született 1110 grammal...

És a történetüket Joli születésnapján kezdjük:

Az idén elég jó napra esett a születésnapom, még nem kellett iskolába menni, együtt töltöttük a napot, még Simonék is átjöttek. Megint nyolcunkra főztem, nyolcunkra terítettem, mint azelőtt. És a tavalyi születésnapomon ugye már nem volt velünk...
Sütőnk még nincs, ezért palacsintatorta lett, mindenki nagy örömére. Semmi faxni.
Bizony Strasbourgot kaptam születésnapomra, de ez az az ajándék, amiről majd idővel derül csak ki, örülhetek-e neki biztosan. Fura, mert abban a negyedben lakunk, ahol 19 éve is laktunk első strasbourgi lakásunkban, amikor Simon a hasamban volt, néhány saroknyira innen. Ismerős utcák, ugyanazok a házak, ugyanaz a park, ugyanaz a zsinagóga, szóval ott folytatjuk, ahol akkor abbahagytuk? Dehogy. Nálunk mennyi minden változott azóta! Először is, most már pont Simon nem lakik velünk. Máté még itt van, de nincs már nagyon messze, amikor háromgyerekes család leszünk. Sarolt épp ma kérdezte, hogy "anyu, azért jöttünk el a régi lakásból, mert az már túl kicsi volt nekünk?", mire én, hogy "dehogy.. éppen, mert az már túl nagy volt nekünk." Persze, nem ezért jöttünk el, mert kifogytunk belőle szép lassan, de azért jó, hogy neki nem tűnik föl, hogy ez most sokkal kisebb. De éppen elég.
Ööö.. de hol is tartottam? A születésnap. Szóval palacsintatorta, és egy séta két nagyfiammal a városban, ahol kaptam fúvósnégyes-koncertet, táncbemutatót, operaáriát, mert Strasbourg utcáin tényleg minden van. De legnagyobb öröm nekem azért a két naggyal lenni hármasban. Ritkán adódik rá lehetőség, vagy alkalom, de nekem nagyon jó velük...
Na, de ez már az éves mérleg mégis? Á, nem.
De akkor legyen, ha már úgyis itt tartok.
Na, ez az év sem volt éppen gyalog-galopp. Átestem egy kisebbecske párkapcsolati válságon, egy még annál is kisebb és gyors lefolyású terhességen, aztán egy nagy-nagy újrarendezésen, selejtezésen, és még nem estem túl a dobozoláson.. Nem is akarom leírni, de szerintem eltart ez még karácsonyig... Majd szólok, ha érdekel valakit, hogy mikor lett vége...

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Korlátozzuk az okostelefonokat!
iskola, óvoda

Korlátozzuk az okostelefonokat!

Hangzik sok szülő felhívása. Együtt, közösen üzenjünk hadat, az iskola ne engedeje, a szomszéd fiú ne mutogasson videokat a gyerekemnek, és számos világhírű fejlesztőre, kutatóra hivatkozva óvjuk meg gyerekeinket. Miközben azt fejeltik el, hogy az első eszközt nem az iskola, nem a szomszéd kisfiú, hanem ők maguk adták a gyerek kezébe. Ők kapcsolták be a tévét és ők tanítják a felhasználói szokásokat a saját gyermeküknek.

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.