Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

Haláli napok jönnek

Őszi szünet közeledik, és azon túl, hogy kapunk egy kis megállót, hogy a családdal összefogjuk és felkészüljünk a tél előtt mindenfajta kihívásra, vagy az eddigieket kipihenjük, valamiféleképpen a halottainkkal is foglalkozunk, kicsit jobban, mint ahogy amúgy a hétköznapokban tesszük. De vajon miképpen kell vagy lehet megmutatni az elmúlást? Kell-e erről beszélni? És ha igen mit?

Amikor gyerek voltam, nem vittek el a Dédim temetésére a szüleim, nehogy rosszul érezzem magam. Kisiskolás voltam és volt hozzá egy markáns viszonyom, tudtam, hogy többet nem lesz velünk. Ahogy előtte is pontosan tudtam, hogy mennyire öreg. Mégis nem volt „nekem való” egy temetés. Később, a Nagypapám halálakor már tizennégy évesen, volt alkalmam jelen lenni a gyász pillanataiban, mégsem beszélt erről senki, leginkább a mély döbbenetre emlékszem, amikor váratlanul meghalt. Egy űr volt bennem, és a hittanos tanulmányaim magyarázata, ami persze nagyon megnyugtató volt.

Minden gyereknél eljön a kérdés, hogy mi van a halál után. Már egészen kicsi korban konkrétan foglalkoztatja őket. És nyilván nincs rá egymondatos válaszunk. De fontos, hogy ha jelen van az életünkben a halállal, az elmúlással való viszony, ha őszinte beszélgetéseknek adunk időt és teret, akkor kevésbé marad nyitott kérdés, vagy legalábbis elfogadható, amit nehéz egyáltalán felfognunk is. Kell, hogy legyen személyes tapasztalása a gyerekeknek arról, hogy az érkezés és a távozás egy, a természettel járó ajándék és a nagy egész körforgásának a részeként, egy megnyugtató hullámzás. Ezt leginkább a családi történetekben tudják megélni. A hagyományos nagycsaládokban, ahol több generáció élt együtt, napi szinten jelen voltak az öregek, láthatták a gyerekek is, miként alakul át az ember, hogyan változik meg, milyen a kilépő ebből az életből.

Ma mintha nehezebben fogadnánk el, hogy az életünk végén meghalunk. És meghalnak a szeretteink. Legfurcsább, hogy mielőtt meghalnak, megváltoznak. Az egykor fényben, erőben és magabiztosságban élő emberek összemennek, kicsik lesznek és magányosak, bizonytalanok, nem életre valók. A mi szemünkben egy alacsonyabb minőségen élnek, pedig csak láthatóan meggyengültek a földi életet tartó szálak, és egy másik kötelék kezd erősödni. Olyan ez, mintha valaki elköltözik, és felszámol maga körül mindent, lassan, szisztematikusan csomagol, egyre kevesebb részt tölt be ebben a világban. Ahogy veszti el a magabiztosságát, az élethez igazított rutinját, ahogy a felnőtt, határozott emberből átalakul valami könnyedebbé, valami megfoghatatlanná. Ha van olyan szerencsénk, hogy valakivel közösen élhetjük meg ezt az időszakot, akkor is valami ösztönös „ügyezésbe” fogunk körülötte. A felmerülő problémákra válaszokat, megoldásokat keresünk. Átalakítjuk a körülményeket, Dédi felkerül a megoldandó ügyeink napi listájára. Intézni az orvost, az ápolót, a gyógyszert, a telefont, intézni, hogy szeretjük, ne felejtsük el meglátogatni. Van-e ebédje, ruhája, megfelelő körülménye.

Rossz érzésem van, mert a sok ügyintézés között mintha elfelejtenénk velük lenni. Pedig épp ez volna, amin keresztül megértheti a gyerek is az elmúlást, az átalakulást. Nem mindegy, hogy a halállal, mint egy rossz, kerülendő, egyben megoldandó ügyek garmadát hozó jelenséggel találkozik, vagy támogató, együttlétet jelentő időszakkal. Ha elkísérjük az öregeket az életük utolsó szakaszán, az azt jelenti, hogy van időnk meghallgatni. Nem kell meggyőzni arról, hogy még lehet másképp. El kell kísérni az úton egészen addig, amíg lehet, és nem szabad csüngeni rajta, hátráltatni. Valahogy ezt kellene megmutatni. Apró kis örömöket szerezni. Közös fotót készíteni. Ülni a napon, és bevésni az összes közös emléket. Felidézni a régieket, és újakat létrehozni, még amíg lehet.

A halottak napja arról szól, hogy gyertyát gyújtunk a közösen töltött napok emlékére. Meghittséget és vidámságot hozva a házba. Abban a gyertyalángban rákacsintani a másikra, egymásra, magunkra. Hogy végül is nincsenek rá ész érvek, de egymás társasága a legnehezebb napokat is megkönnyíti. Sokszor a problémák megoldása nem az intézkedéseinkben, hanem a közös időtöltésben rejlik. Mert van, amit nem tudunk megváltoztatni, de élhetőbbé tehetjük.

Ha van valaki, akivel ott tudunk lenni, akivel végig tudjuk gondolni az élet fontos és kevésbé fontos részeit, akkor lehetséges, hogy nem csak évente egyszer, a halottak napi nagy vándorláskor lesz időnk megállni beszélgetni arról, milyen messziről jöttünk, és milyen messzire tartunk.

A gyerekek számára a mesék és a történetek is segítenek megérteni, megérezni az élet és halál egységét, harmóniáját. 8-10 évesek számára két kisregényt is ajánlok, ami nem hallgatja el, inkább megérinti az érzelmes oldalunkat, de segít abban, hogy kicsit közelebb kerüljünk az elmúláshoz, érteni tudjuk a fájdalmat, a hiányt, és a humoros epizódok segítik, hogy kicsit könnyebben, megengedőbben álljuk hozzá az öregekhez, az elmúláshoz. Håkon Øvreås: Barni, a szuperhős című könyve, a gyász és a barátság témáját nem didaktikusan feldolgozó, a fantasztikumot és a realitást kellőképpen elegyítő gyermek-, és ifjúsági művek egyik legkiemelkedőbb kortárs darabja, valamint David Walliams: A nagy szökés című könyve, ami egy sok mindent elfelejtő és múltban élő nagypapáról és unokájáról szól, aki egyedüli partnere a nagypapa fura valóságának.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Korlátozzuk az okostelefonokat!
iskola, óvoda

Korlátozzuk az okostelefonokat!

Hangzik sok szülő felhívása. Együtt, közösen üzenjünk hadat, az iskola ne engedeje, a szomszéd fiú ne mutogasson videokat a gyerekemnek, és számos világhírű fejlesztőre, kutatóra hivatkozva óvjuk meg gyerekeinket. Miközben azt fejeltik el, hogy az első eszközt nem az iskola, nem a szomszéd kisfiú, hanem ők maguk adták a gyerek kezébe. Ők kapcsolták be a tévét és ők tanítják a felhasználói szokásokat a saját gyermeküknek.

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.