Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
ajánló

A háztartási munka kompetenciája

Na ja, most még önként, kedvvel csinálja, nem felszólításra, ugyanúgy, ahogy azonnal répát akar pucolni, ha meglát engem répát pucolni, vagy teregetni kezd, amint elkezdek teregetni. De már tudom, hogy ez "csak" életkori sajátosság, nem ilyen "jógyerek". Ahogy az is életkori sajátosság, amikor néhány évvel később meg már felszólításra se, vagy ha könyörgésre (uram bocsá: kiabálásra) mégis, akkor mintha a fogát húznák, és cserébe hallgathatom a morgást, vagy: hirtelen halaszthatatlan fontos tennivalója lesz, pedig addig kínlódva hánykolódott /vagy hánykolódtak csoportosan (ami kevésbé zavar, mert unatkozni és közben kínlódva hánykolódni valóban fontos tevékenység), vagy egymást gyötörték.

Pedig - most ennek kapcsán elgondolkodtam -, nem az én feladatom. Vagyis de: épp annyira az én feladatom, amennyire az apjuké, vagy bármelyik másik családtagé. Miért kellene mindig nekem porszívóznom (teregetnem, szárazat leszednem, hajtogatnom, meg az apjuknak...)? Mert én vagyok az anya? Mert én vagyok a nő ebben a családban? (Mert mi vagyunk a szülők?) Nem és nem. Mert én otthon vagyok? Emiatt gondolják talán azt, hogy nekik nem kell részt vállalni a háztartásban? Nem és nem! Itthonról dolgozom, igen, és ezen felül én is szeretek olvasni, vagy sétálni a parkban, vagy csak úgy lógni (na jó, az nemigen fordul már az én koromban elő).

Én ebben elég vaskalapos vagyok. Rám is egyszer kerüljön a sor a hatból és mindenkinek sorra kell kerülnie (még akkor is, ha a legkisebb után még egyszer végig lehetne menni ugye, nem ez a lényeg)! És nem csak a saját szobájukban, hanem a közös tereken is. A közös konyhát, a közös nappalit a közös folyosót és a szülői hálót is ki kell porszívózni, ebben a kis lakásban ez mind már legfeljebb tíz perc. És az egyéb háztartási munka is közös. Miért kellene mindig mindent nekünk, szülőknek csinálni? De főleg: miért kell ezért újra és újra megküzdeni velük?
Nálunk nem nagyon vált be a feladatmegosztó tábla, pedig egyszer-egyszer próbálkoztunk vele, de én magam sem bírtam követni és betartani (nem akkor, pont nem azt, stb). Ezért inkább spontán csináljuk (ami így nyilván sokkal több nógatással és kínlódással jár).
Takarítónőnek nem voltam sosem a híve, pedig amikor Sarolt nagyon pici volt, és épp csak hazakerültünk a négy hónapnyi intenzív osztályról, egy időben volt valaki, aki járt vigyázni rá, és annyira rendes volt, hogy amíg Sarolt aludt, addig nem ült tétlenül...Hm.. hát, sosem volt olyan szép a lakás, mint akkoriaban, mert abban a két órában, míg nálunk volt, többet elvégzett, mint én egész héten. De az egy hatalmas ház volt. Egy ekkora lakásban egyrészt szégyelleném, hogy ennyien vagyunk és képtelenek vagyunk kitakarítani magunkra, másrészt meg az is visszás nekem, hogy ezek a gyerekek manapság tanulnak zenélni, táncolni, agyagozni, légtornázni akár, meg ami csak megtetszik nekik, de nem tudnak porszívózni, teregetni, ruhát hajtogatni, stb, hanem kiszolgáltatják magukat...

Mindenféle "foglalkozásokra" hurcoljuk őket, ahol "tevékenységeket" kínálnak, miközben az összes háztartási munka hasznos tevékenység, "bármelyiket elvégezni jót tesz testnek, léleknek, és erősíti a jellemet!" 

Van egy olyan, akit sosem kellett kérni, mindig megcsinált bármit, amit észrevett, a saját szobájában meg igénye is volt a rendre, tisztaságra, felszólítás nélkül felporszívózta. Ezért is tudott talán olyan korán önállósodni.
Van egy olyan, akit meg lehet kérni, akkor azért nagynehezen, de a szobájába ne szóljak bele (rendben), ezért aztán nehezen tájékozódom a pormacskák közt, ha néha betévedek hozzá.
Van egy, aki csak a kedvérevalót, de azt magától, örömmel, ezért akár vekkerre mindenkinél korábban kel.. Jó, akkor ebben ki lehet vele egyezni, egy időre legyen így.
Aztán van egy, aki semmit, de semmit, hiába minden... Sem úgy, mintha a fogát húznák, sem fogcsikorgatva. Tényleg nem. Pedig ő a legügyesebb, a legmozgékonyabb, a legtornászabb, de érdekes, hogy a háztartási munka láttán rögtön keze-lába törik, és mindenre képtelen (a nővérem mondaná, hogy én voltam pont ilyen). Aztán amikor mégis rákap valamire magától (pl. tükör- ablak-csempepucolás,) akkor azt kitartóan szépen, bármennyit. Szóval ki kell lesni a kedvét.
És van egy kicsike, aki még életkorából adódóan - amivel kezdtem - bármit örömmel (azt is, amit nem kellene), mert még azt hiszi, játék.
De miért kell a többieknek újra és újra elmagyarázni, hogy "azért csináld meg drágám, mert ha te porszívózol, amíg én kiteregetek és fölteszem az ebédet, akkor egyszerre vagyunk kész, és együtt olvashatunk, vagy lejátszatunk egy parti társast, vagy ki-ki belebújhat a saját könyvébe: ÉN IS, nem csak te!!! Nem a takarítónő vagyok, hanem az anyukád... Vagy, ha nem marad házimunka, el tudunk menni együtt moziba, nem kell nekem itthon tepernem vele, míg ti - nélkülem - elmentek moziba, hm?!" Ez így igazságos, szerintem, és remélem, nekik is.
Igen, csak azt akartam mondani, szóval oda akartam ezzel kilyukadni, hogy most kezdték vetíteni Michel Ocelot új filmjét. Szerda délután (miután kiporszívóztak!) ), mert aznap csak fél 12-ig van suli, el is megyünk megnézni.

De még mielőtt túlságosan nekikeserednénk a háztartási munkára alig, vagy csak nehezen, vagy részben, vagy csak kedvük szerint (stb). rávehető gyerekeink dolgának, mondok jót is, hogy ne csak a rosszat, és hogy lássátok, van remény:

Múlt vasárnap átjöttek Simonék és hozták ezeket a saját sütésű sütiket, amik "nem, anyu, ez nem muffin!", mivel nekem még nincs sütőm, nekik meg van, mert az ő kis lakásuk jobban felszerelt, mint ez. És tudják, hogy nekünk nincs, mert amikor jönnek, vagy palacsinta van, vagy fánk (ilyenkor, szeptember-októberben! de mit tegyek, nem éppen szezonális, de olajban, fazékban süthető), vagy puding...
Ezért átjöttek, spontán, hozták ezeket a -na, akkor még egyszer- nem muffinokat, de ennek ellenére (vagy épp ezért?) isteniek voltak: a belsejében mindnek egy-egy kocka étcsokoládé olvadozott, hmmm, de ha kemény lett volna, mint a cipőtalp, vagy száraz, mint a sivatag, nekem akkor is a legfinomabb lett volna! :-)
18 és fél éves (lesz nemsoká), és bő egy éve él családon kívül... Szóval, fel a fejjel, ilyen is lesz majd!

Ezt meg most kivették a kezemből. Mert "jaj, ezt imádom csinálni anyu!" Na, akkor csak csináljátok. Én addig fordítok még egy (két) oldalt a regényből, amin dolgozom. Ne siessetek vele!

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Korlátozzuk az okostelefonokat!
iskola, óvoda

Korlátozzuk az okostelefonokat!

Hangzik sok szülő felhívása. Együtt, közösen üzenjünk hadat, az iskola ne engedeje, a szomszéd fiú ne mutogasson videokat a gyerekemnek, és számos világhírű fejlesztőre, kutatóra hivatkozva óvjuk meg gyerekeinket. Miközben azt fejeltik el, hogy az első eszközt nem az iskola, nem a szomszéd kisfiú, hanem ők maguk adták a gyerek kezébe. Ők kapcsolták be a tévét és ők tanítják a felhasználói szokásokat a saját gyermeküknek.

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.