Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Elbizonytalanodom néha, hogy ezt most biztosan jól értettem-e, aggódom, hogy helyesen jegyzeteltem-e, stb stb... Hmm..
Bendinek egy tanítónénije van, olyan, mint John Lennon és Yoko Ono egy személyben (a szemüvege a Johné, a haja, meg a jellege meg Yokoé, értelemszerűen). Tehát jó fej. Bendinek legalábbis nagyon megfelel, úgy látom, ez a fontos. Azt mondja, hogy ha a gyerek otthon negyed óránál többet tölt el tanulással, akkor szóljunk neki, az ő nevében, hogy valamit rosszul csinál, máshogy kell megszerveznie magát az iskolában, mert otthon nem szabad tanulni! Csak olvasni... Szerinte, ha otthon tanul sokat, akkor nyilván az órán meg majd unatkozik, és ezért máshogy foglalja el magát (értsd: rosszalkodik?), szóval otthon ne üljön a füzetei fölött!

Kisregényeket olvasnak együtt (és otthon folytatják), egyiket a másik után. „Olvasni nagyjából egy év alatt meg lehet tanulni, de franciául írni kb. 15 év, mire egész jól megy, úgyhogy negyedik osztályban nem kell emiatt izgulni.” Nincsenek tantárgyak, és nincsenek tankönyvek sem.
(Nyilván vannak tantárgyak, csak nincs így kimondva.) Ezért órarend sincs... A lényeg, hogy fél 9-re menjen a gyerek, aztán 11:50-kor mehet haza, és aztán 14 órára jöjjön vissza, és 15:45-igmég maradjon... hogy ezen belül mit csinálnak, az az ő dolguk. Van ellenben „zöld füzet”, „piros füzet”, „éjszakai füzet”, „nappali füzet”, sőt még „sárga füzet” is!

Tornaóra kétszer van egy héten, ez azért kiderült, de ezen belül mennek majd kajakozni (mert Strasbourgban sok a csatorna, hátha jól jön ez a tudás), és bicikliznek (az iskolaudvaron, majd a városban), és végül kapnak biciklista-jogosítványt. (És tényleg van olyan, aki itt tanul meg biciklizni, és volt olyan szülő is, aki bevallotta, ő sem tud...).
Van kórus (örülök, hogy erről sem kellett mégsem lemondanunk), és részt vesznek valamilyen színházi nevelési programban, ezért majd többször mennek színházba.
És van egy féllábú, ezért kerekesszékes kisfiú az osztályban, heti beosztásban kettesével vannak mellé kirendelve az osztálytársak, hogy eltolják mindenhova, ahova kell (a tornaórán is részt vesz!). Bendi a múlt héten volt soron. Azt mondta, „bárcsak ennek a hétnek nem lenne vééégee!” mert vele (csak vele) beszállhatnak a liftbe, és mert ralliznak vele a folyosókon, mindannyiuk örömére.

És a nemzetközi pályaudvar-érzés itt is megvan, nyilván, hiszen ugyanaz a hely.
És összesen ennyi a taneszköz, amit az iskolatáskában „cipelnek”, délben természetesen ezt sem hozzák haza.. Meg még van egy tolltartó persze.

Elizának két tanító bácsija van, az egyik az a csinos fiatal, akin Sarolttal osztozik, de a másik sem elhanyagolandó (csak idősebb). A szülői értekezleten (is) képregényes pólóban van, és mindkét fülében karika (az egyikben talán több is, és ezek hétköznap is megvannak, nem a szülők tiszteletére). A legfontosabb közlendője, hogy a hobbija a fotózás, úgyhogy az év végére a gyerekeink legalább olyan profi fotósok lesznek, mint ő. Órarendet tőle sem hallunk (mert nincs), tantárgyak és tankönyvek sincsenek (bár, ő az idén megvetetett az iskolával egy geometria munkafüzetet, nézzük el neki, lustaságból ad ilyet a gyerekek kezébe, és itt tűnik föl nekem, hogy tanári asztal sincs! Tényleg nincs katedra, visszagondolok, hogy Bendiéknél sem volt. Ellenben van egy kényelmes fotelszerű antik karosszék, a „könyvtár” részen (az osztálynak az a sarka, ahol az olvasnivaló könyvek vannak). Sárga, meg zöld meg piros füzete Elizának is van, és nem kapnak fénymásolatot („a hivatalos verzióm az, hogy Mentsük meg az erdőket, de valójában ragaszkodom hozzá, hogy kézzel írjanak”) ezen felül egy vékonyka kisregény még a „tananyag”, már a másodikat olvassák a „félelem” témában. Ez az első „projekt” témája: körüljárják a „mitől félek/ mitől nem félek” dolgot. (Jobbat nem is találhatott volna ki az idén, Elizának épp jól jön.) A témához kapcsolódóan készített minden gyerekről egy-egy fotót, az egyiken: „félek” a másikon épp ellenkezőleg. Az Elizáról készültek alább láthatók, ha nem egészen világos, melyik melyik, az szerintem nem a fotós hibája, inkább a gyerek színészi tehetségének (vagy tehetségtelenségének) köszönhető.

Mivel a tanító bácsi ilyen fotós-filmes (és képregényrajongó is), az osztály részt vesz „A mozi és az iskola” nevű programban, ezért majd többször mennek moziba év közben. Nekem tetszik, mondom Elizának, profi fotós, mint a Judit néni volt, türelmes, vicces, jó fej, mint a Judit néni volt, tiszta mázli, mire ő, kis gondolkodás után: „tök jó, igen, de azért mégsem olyan, mint a Judit néni...” Például: ő nem viszi a gyerekeket korcsolyázni, ne haragudjunk, „mert az veszélyes, mindig történik valami baleset, én ezt nem bírom” (a mozi nyilván veszélytelenebb), ebből is látszik, hogy nem Judit néni, ellenben természetiskolába elviszi az osztályt, „de szeretnék kicsit messzebbre menni a Vogézeknél” (a szülők fölnevetnek e ponton, már nem először), ezért júniusban az Atlanti Óceán partjára viszi őket egy hétre, a témája az őskor, olyan helyre mennek, ahol mindenféle ősember-tevékenységet kipróbálhatnak (pattintanak maguknak majd dárdahegyet, hogy leöljék a mamutot, nem tudom...). De ma: „anyu, egyben mégis ugyanolyan a möszjő, mint a Judit néni!” - Na? „Ő is imádja a kávét! Mindig átmegy a szomszéd osztályba, mert állítólag ott főzik a legjobb kávét az iskolában”.
Délben Eliza is hazajön, szóval ugyan az a menet van, mint a többiekkel: fél 9-re megyünk, délben jövünk. Ilyenkor mindenki elmegy, az igazgatóbácsi(k) bezárják utánunk az épületet, velünk egyidőben pattannak a biciklijükre (az iskolaigazgató olyan sokgyerekes kocsival biciklizik, mint Budapesten az én barátnőm,) és 2 óra előtt száguld ő is vissza, hogy kizárja nekünk (a gyerekeknek) az ajtót... Minden beengedésnél és kiengedésnél ott áll az ajtóban, fogadja és kiengedi a gyerekeket, személyesen...

Sarolt: „A magyar ovimban meg csodááálkoznak, csodááálkoznak, hogy nem jövök, nem jövök, és biztos azt hiszik, hogy én ilyen sokáig beteg vagyok, pedig nem. Hanem eljöttünk Franciaországba, a nagyobb lakásból egy kisebb lakásba... és ezért nincs kanapénk, csak babzsákunk... De azért szólni kell nekik az oviban, hogy nem vagyok beteg, anyu... !” Mindent megértett.

Ezért szólok, hogy hál’ Istennek nem beteg, pláne nem ilyen hosszan, bár volt olyan is, csak akkor még nem volt ugyebár ovis. Amúgy ha van vesztese ennek a dolognak, az éppen Sarolt, mert az az ovi, ami otthagyott, pótolhatatlan. Ez itt (bármennyire jó, ha már belejön az ember gyereke), azért nem az a fajta, mint minálunk. Az érkező és a távozó tízpercekben (reggel mondjuk lazább, akkor hosszan bent maradhat a szülő, sőt, az a rend, hogy amíg a gyerek szeretné, a szülő kicsit ott elprüntyög vele, de legfeljebb 9-ig), ami tényleg 10 perc (11:50-12:00, majd 13:50-14:00, aztán 15:35-15:50, szerdán: 11:20-11:30) az óvoda leginkább egy nemzetközi pályaudvarra hasonlít. Amikor átverekszi magát az ember (a gyerek anyja, vagy apja) először is a zsúfolt bicikliparkon, akkor következnek a zsúfolt folyosók (Sarolt a leghátsó teremben van), megszámlálhatatlan nemzet, megszámlálhatatlan nyelv (csak mert nincs ilyenkor idő számlálgatni), amin átverekszi magát az ember, megkaparintja a gyerekét, és már megy is. (Ez a része amúgy tetszik.

Aztán van egy cuki könyvtára az óvodának, két kis tornaterme, és van németóra (itt, Strasbourgban ez teljesen jogos, bár jobb lenne úgy, a csoportba integráltan, mint nálunk volt az angol), és ének-zene (na nem az a hangszeres népzene-néptánc, mint a magyar oviban volt). És a legjobb ugye, hogy biciklivel megyünk-jövünk, legalábbis míg az idő engedi, aztán meg rövid séta. És szerencsére itt van a csinos, fiatal óvóbácsi, aki sokkal jobban bejön neki (és nekem is), mint a váltótárs óvónéni. És ugye ott van Bendi és Eliza az udvaron, a kerítés túloldalán. Ja! És máris eljött az idő, amikor „Anyu! Ma nem is jött a Saci a kerítéshez! - Tényleg? Saroltka! Nem is kerested Elizát? - Az úgy volt, hogy az Eliza egyszer megölelt, aztán visszament játszani a Lou-val. - Na, akkor most hogy is? Ez egymásnak ellentmond! - Á, ez még a múlt héten volt. Ma nem is jött a kerítéshez. Én láttam, de nem akartam szólni neki, mert játszott a gyerekekkel, nem akartam megzavarni.”

Na, kérem... Még csak szeptember van. Borzasztó büszke vagyok rájuk, annyira ügyesen, bátran, szépen vették az akadályt, bevallom, rosszabbra számítottam.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Korlátozzuk az okostelefonokat!
iskola, óvoda

Korlátozzuk az okostelefonokat!

Hangzik sok szülő felhívása. Együtt, közösen üzenjünk hadat, az iskola ne engedeje, a szomszéd fiú ne mutogasson videokat a gyerekemnek, és számos világhírű fejlesztőre, kutatóra hivatkozva óvjuk meg gyerekeinket. Miközben azt fejeltik el, hogy az első eszközt nem az iskola, nem a szomszéd kisfiú, hanem ők maguk adták a gyerek kezébe. Ők kapcsolták be a tévét és ők tanítják a felhasználói szokásokat a saját gyermeküknek.

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.