Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Állatok az életemből – Vajon lehet háziállat nélkül teljes a gyerekkor?

A gyerekkorom állatsereglet között zajlott, amit nagyrészt annak köszönhetek, hogy a szüleim lelkes rajongói voltak minden élőnek, legyen szó akár növényről, akár állatról. Mindemellett nagyvonalú szülők is voltak, akik nem sajnálták a fáradtságot, ami ezeknek az élőlényeknek az életben tartásához, gondozásához szükségeltetett. Nem áltatták magukat azzal, hogy ez a gyerekek felelőssége, tudták, hogy egy nagy rész végül úgyis rájuk hárul, akkor is, ha a szabály az volt, hogy mi látjuk el az állatainkat.

Tacskóért ebédet

Talán azért is alakult így, mert nem a mi könyörgésünkre álltak kötélnek, hogy legyenek állataink, maguktól is úgy érezték, hogy gazdagabb lesz az életünk, ha madarak, kutyák és macskák és egyéb jószágok népesítik be a lakásunkat. Persze eleinte nem alakult minden zökkenőmentesen.

Az első próbálkozások idején még tényleg túl kicsik voltunk a testvéremmel, szegény anyám pedig túl elfoglalt a két kisgyerekkel, a családdal és a munkájával, hogy az öröme legyen nagyobb a bosszúságánál, amivel például egy kiskutya járt. 

A kis tacskó - amit az apám talált valahol és hozott haza – egy alkalommal, a gyerekorvosnál tett látogatásunk alatt egyedül maradt otthon és csatatérré változtatta a lakást. Pontosan emlékszem a jelenetre és anyám végtelen dühére, ahogyan a beteg gyerekek mellett a szanaszét szedett és összekakilt lakást rakja rendbe. Néhány nappal később különös menetként haladtunk végig a lakótelepen; anyám, két oldalán egy-egy zokogó gyerek és egy szatyorból kikandikáló kiskutya. Hirtelen ötlettől vezérelve és megelégelve a rá háruló ezeregyedik teendőt, anyám a tacskót két hét ebédbefizetésért adta oda az óvoda konyhásnőjének.

Malackák a parkban

A bátyámmal soha nem bocsájtottuk meg neki a történteket, habár felnőtt fejjel hajlamos vagyok teljes egészében megérteni, mi játszódhatott le benne. Szerencsére azonban jöttek szép fejezetek a „családom és egyéb állatfajták” ránk szabott különkiadásában.

Abban a korban, ami minden gyerek életében elérkezik, amikor tényleg minden arról szól, hogy gondoskodni szeretne egy kisállatról, hogy simogathasson egy kis meleg testet, mi mindketten kaptunk egy-egy tengerimalacot. 

Az enyém egy kövérebb tarka, a bátyámé egy soványka, szelídebb természetű barna malacka volt. Egyikük sem élt túl hosszú életet, talán ezért is lett végül a haláluk az emlékezetesebb számomra. Mivel a belvárosban laktunk, talán apám ötlete volt, hogy temessük el őket az egyik közeli park terebélyes fája alatt. Ismét rendhagyó csapatot alkotva, iskola előtt, kora reggel vonultunk ki kis gödröt ásni, rögtönzött temetést tartani és én úgy emlékszem azoknak a napoknak a szomorúságára, mintha csak egy közeli rokon halt volna meg. A parkot a fával a fiamnak is megmutattam, ha arra járunk, az emlékem már az övé is.

Bendegúz, Kököjszi és Bobojsza

A tengerimalacok bemelegítésnek jók voltak, mellettük Fruzsina papagájunk, Jatu kanárink jelentették a plusz szeretet tárgyát. 

Eljött azonban az ideje annak, hogy szintet lépjünk; az életünkbe igazi családtagként lépett a nyolchetes spániel, Bendegúz. Tíztől huszonkét éves koromig életem meghatározó szereplője volt, egy másik testvér, aki néma, ám annál okosabb tanúja volt az életünknek, felnőtté válásomnak. Már felnőtt fejjel kerültek a családba a testvérek, Kököjszi és Bobojsza, a két spániel, szüleim gyerekpótléka a mi költözésünk után. 

Ott vannak a macskák, szintén szüleim középkorának kedvencei; Cirmi, Kormi, Micike és most éppen Minyó. Gergő a huszonöt éves ékszerteknős és a csupán két éve elhunyt rozella papagáj, Teddy. Mind egy-egy szín, rengeteg történet, vidám pillanat és szomorú vég letéteményese, a családi legendárium fejezeteinek részesei.

Az én gyerekemmel mi lesz?

A fentiek fényében nem vitás egyetlen percig sem, hogy mennyire sokat adott, mennyire más életformát jelentett gyerekként állatok közelségében felnőni, megélni életszakaszaik változásait, halálukat. Nem hallgatni a felnőtt kifogásokat, arról, miért nem való a lakásba az állat, micsoda felelősség és hosszú évekre való elköteleződés. Természetesen az én kisfiam életében is eljött az a pillanat, amikor ellenállhatatlan vonzalmat kezdett érezni minden, lehetőleg puha szőrös kis lény iránt. Nyolc éves, és ha egy mezőn meglát egy birkát, szeretné átölelni. Az állatkertbe azért járunk, hogy a kisállat simogatóban a kecskék között töltsünk két órát. És persze szeretne egy kiskutyát.

A helyzet pedig az, hogy egyenlőre egyáltalán nem vagyok olyan nagyvonalú, mint a szüleim, miközben pontosan tudom, hogy kifogás a lakás, a felelősség, az elköteleződés. Kényelmesek vagyunk, a férjem és én. Nem szeretnénk feláldozni a reggelek és hétvégék szabadságát, nem szeretnénk aggódni, állatorvoshoz járni, takarítani, kutyatápot venni, a kutyás élethez felnőni. 

Foglalkoztat nap, mint nap a dolog, miközben látom a fiam arcát, ahogyan a kecskét, a macskát, a lovat, a szembejövő kutyákat nézi, átszellemült mosollyal. Vajon tényleg felelős döntést hozok, ha megfosztom a fiamat attól, amit én megkaptam? Mit veszítünk, mit veszít a gyerekünk? Déry Tibornál jobba én nem tudom megfogalmazni magamnak adott titkos válaszomat: „Kutya nélkül élni lehet, de nem érdemes.” 

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Testvérharc és szövetség
iskola, óvoda

Testvérharc és szövetség

“Testvérem vagy! És röhögök, mert nem tehetsz ellene semmit!” Akinek van testvére, tudja mennyire összetett, több rétegű és kiismerhetetlen még a szereplőknek is a testvérek viszonya. Mert imádjuk és egyben gyűlöljük is egymást, versengünk és azonosulunk, támogatjuk és akadályozzuk egymást. Persze életkorunk, tapasztalataink és vérmérsékletünk szerint.

Laci doki rendelője
interjúk

Laci doki rendelője

A hétvégén baleset volt nálunk, csak egy kicsi, de egy csapásra megváltozott minden körülöttünk. Aztán szerencsés kimenetele lett, de megérintett, milyen nehéz lehet, ha baj van a gyerek egészségével. Sárvári Töttös Györgyi Szuperhős Szakszerviz című könyve a betegségben, kórházban lévő gyerekeknek és szüleiknek segít feldolgozni a traumát, átvészelni a nehéz időszakot. De felkészülni, más nehézségeket átvészelni is segít ez a mese, ami gyógyír a testnek, léleknek egyaránt. A Kolibri Kiadónál megjelent könyvről beszélgettem a szerzővel. Györgyi korábbi könyvéről, a Varázspálca Szakszervizről itt olvashattok.

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk
határon túl

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk

A szülő dolga a tanítás. Az életre való felkészítés. Segítenünk kell eligazodni az élet bonyolult és szövevényes rendszerében, tapasztalatainkkal praktikus és kivitelezhető megoldásokat kell átadnunk. De gondolunk-e arra, ahogy mi mit tanulunk mindeközben?

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!
ajánló

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!

A fejlett országokban született gyerekek jóval nagyobb súllyal születnek és a későbbiekben is magasabbak, fejlettebbek, gyorsabban érők lesznek, mit 60-80 évvel korábban született társaik. Hamarabb serdülnek, idősebbnek néznek ki és felnőttesebb játékokkal játszanak. Mit tehetünk mi, a szüleik, hogy lelassítsuk ezeket a folyamatokat? Kell-e tennünk ez ellen?

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.