Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Kell-e terelgetni a tehetséget?

A fiam imád rajzolni, mi pedig imádjuk, ahogyan rajzol. Óvodás kora óta időszakonként lobban fel és hagy alább a lelkesedése, de mindig visszatér és újabb fokozatra vált. Mi pedig minden évben döntés előtt állunk, hogyan támogassuk a kibontakozóban lévő tehetségét, az őt legjobban foglalkoztató tevékenységét.

A férjem szerint fontos volna, hogy a művészi vénáját kibontakoztassuk és én is hajlottam afelé, hogy az iskolában szervezett remek rajzfoglalkozáson részt vegyen. Az első iskolás évben csak félévkor kapcsoltunk és már nem maradt hely, mire becsatlakoztunk volna, így idén már jó előre igyekeztem biztosítani a fiam helyét a csoportban. Levelezgetés, érdeklődés, mire ismét kiderült, hogy nem tud járni Milán, mivel éppen a kérdéses időpontban még órarendi órái vannak. Sajnáltam a dolgot, mert nagyon sok jót hallottam a szakkört vezető tanítónőről és arról, hogy mennyire szeretnek hozzá járni a gyerekek.

Tudomásul vettük, hogy így alakult a helyzet és teltek észrevétlen az őszi hónapok. A rajzfanatikus kisfiam csak gyártotta a rajzokat egyre, hatalmas kupacokat termelve nap, mint nap az íróasztalán. Mi imádjuk a stílusát, de nyilvánvaló, hogy elfogultak vagyunk, mindenki az a gyerekével, miért mi lennénk a kivétel? Azért kaptunk visszajelzéseket, az iskolai, vizuális kultúrát vezető tanára is jelezte, hogy érett és egyedi a fiam stílusa, de továbbra is inkább az édesanyám volt az, aki - két gyereket és három unokát „elfogyasztva” – mindig kiállt amellett, hogy „Hidd el, ez a gyerek ebben tehetséges.” Ő hívta fel a figyelmünket is a legrangosabb irodalmi hetilap gyerekrajz pályázatára, amiről értesülve a fiam egyből kapott az alkalmon és fél óra alatt két rajzot is készített, amivel benevezhetett a „versenyre”. A megszabott kereteknek megfelelően fekete-fehérben postára adtuk a pályaműveket és majdhogynem el is felejtkeztünk róla, amikor érkezett a hír, a munka bekerült a legjobbak közé.

Őszintén szólva elképedtem, amikor kiderült, 128 kisiskolás rajzai közül 8 rajzot választottak ki, - köztük az övét, aki a legfiatalabb a döntően lányok között - ami megjelenhetett a lapban, a zsűri pedig a neves grafikusművész képszerkesztő vezetésével a lap munkatársaiból állt. Amikor a kisfiamnak elmeséltem, hogy másnap megjelenik az alkotása az újságban, bekerült a legjobbak közé, a szájához kapta a kezét és elkerekedett szemekkel kérdezte: „Mami, az én rajzom? Amit én rajzoltam, azt kiválasztották?” Nem akarta elhinni.

A rajzok azóta is napra nap születnek és most már egy kicsit jobban elhiszem, hogy nemcsak elfogultság, hogy egy különleges világot látok a rajzokon, Milán saját világát, amit nem is valami pontos és szép rajztechnikával ér el, mert szerintem van, aki nála szebben rajzol. A rajzai nem szépek, hanem beszédesek, leleplezőek, a részleteket nagyon viccesen és meghökkentően ábrázolók. Valahogyan ennek a kis vagy inkább fontos sikernek a kapcsán kitisztult bennem a kép azzal kapcsolatban, vajon kell-e őt képezni, ebben a tevékenységében kicsit irányítani és terelgetni. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy abban a formában, ahogyan korábban gondoltuk, nem.

Milán imád rajzolni és mindenféle bíztatás nélkül is a mindennapjainak a része, hogy papírra veti, ami foglalkoztatja. Egyre fejlődik és egyre jobbak a képei. Vajon mit tenne vele, ha egy szakkörön különböző technikákat kellene elsajátítania kvázi kötelezően? Ha olyan témákra kéne választ adnia rajzban, ami nem foglalkoztatja, de aznap ott és akkor az a feladat? Vajon mennyiben terelgetés és segítés, ha egy terület iránt fogékony gyereket mindenáron tovább akarok lökni egy kicsivel mondván, ha ez érdekli, akkor errefelé irányítom?

Szerintem nem minden esetben kell terelgetni. Úgy látom, hogy az én fiam esetében a terelgetés, hogy nem sajnálom a pénzt a jó minőségű rajzeszközökre. Ha hagyom, hogy a megszokott színes ceruzákkal szemben, fekete filctollal rajzoljon. Ha megengedem neki, hogy lefekvés után, még rajzoljon húsz percet, mert megkér rá: „ Mami, most muszáj leülnöm rajzolni, mert eszembe jutott valami.” Ha nem iskolázom be művészeti szakkörökre, amin esetleg fáradtan, az iskolai munka után kell részt vennie. Ha időnként elviszem egy-egy kiállításra és az sem zavar, ha a legjobban a múzeum shop érdekli és egy új füzet, amibe megint rajzolhat. Lehet nem a fiam lesz a következő Picasso, de lehet, hogy köze lesz a művészethez. Egy biztos, ha valamelyik nagy művész életrajzát elolvassuk, a legritkább esetben derül ki, hogy kisiskolás korában szakköre járt, sokkal inkább az, hogy a maga útját járta és egyszer dacára minden körülménynek a tehetsége utat tört magának.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Testvérharc és szövetség
iskola, óvoda

Testvérharc és szövetség

“Testvérem vagy! És röhögök, mert nem tehetsz ellene semmit!” Akinek van testvére, tudja mennyire összetett, több rétegű és kiismerhetetlen még a szereplőknek is a testvérek viszonya. Mert imádjuk és egyben gyűlöljük is egymást, versengünk és azonosulunk, támogatjuk és akadályozzuk egymást. Persze életkorunk, tapasztalataink és vérmérsékletünk szerint.

Laci doki rendelője
interjúk

Laci doki rendelője

A hétvégén baleset volt nálunk, csak egy kicsi, de egy csapásra megváltozott minden körülöttünk. Aztán szerencsés kimenetele lett, de megérintett, milyen nehéz lehet, ha baj van a gyerek egészségével. Sárvári Töttös Györgyi Szuperhős Szakszerviz című könyve a betegségben, kórházban lévő gyerekeknek és szüleiknek segít feldolgozni a traumát, átvészelni a nehéz időszakot. De felkészülni, más nehézségeket átvészelni is segít ez a mese, ami gyógyír a testnek, léleknek egyaránt. A Kolibri Kiadónál megjelent könyvről beszélgettem a szerzővel. Györgyi korábbi könyvéről, a Varázspálca Szakszervizről itt olvashattok.

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk
határon túl

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk

A szülő dolga a tanítás. Az életre való felkészítés. Segítenünk kell eligazodni az élet bonyolult és szövevényes rendszerében, tapasztalatainkkal praktikus és kivitelezhető megoldásokat kell átadnunk. De gondolunk-e arra, ahogy mi mit tanulunk mindeközben?

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!
ajánló

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!

A fejlett országokban született gyerekek jóval nagyobb súllyal születnek és a későbbiekben is magasabbak, fejlettebbek, gyorsabban érők lesznek, mit 60-80 évvel korábban született társaik. Hamarabb serdülnek, idősebbnek néznek ki és felnőttesebb játékokkal játszanak. Mit tehetünk mi, a szüleik, hogy lelassítsuk ezeket a folyamatokat? Kell-e tennünk ez ellen?

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.