Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Stabil felnőttek tanítsanak

Egy korábbi posztomban egyik kedves olvasóm élcelődött azon, hogy a tanárok, tanítók szeressék magukat. A világbékét hozta példának, mint béna idealisztikus elképzelést. Egyrészt mindig öröm, ha jókedvre deríthetek bárkit is, másrészt arra gondoltam, elmondok néhány összefüggést, amit a kiegyensúlyozott mentális élet, a pszichés stabilitás és a nevelés kapcsolatáról gondolok.

Nem hívtam segítségül szakirodalmat, életvezetési könyveket, vallást, vagy babonát. A magam tapasztalatait írom le. De erre szerintem rájön minden egészséges gondolkodású ember.

Nem könnyű éveken keresztül gyerekek között tölteni a mindennapokat. Reggeltől délutánig ugyanazokban a körökben pörögni, gyermekded problémákkal foglalkozni, újra és újra megvívni ugyanazokat a harcokat.
Nem könnyű, ha minden évfolyamnál úgy érezzük, ismét elölről kezdjük. Nem könnyű, ha azt hisszük, úgyis ugyanaz történik meg, ugyanúgy.

Egy évtizedek óta a pályán lévő pedagógus számára nem könnyű a megújulás. És nem könnyű a háta mögött hagyni minden nap a saját magánéletét, és egész, kerek személyiséget mutatni húsz, harminc kíváncsi szempárnak.
Az én időmben, az iskolánkban a tantestület kilencvenhét százaléka nő volt, és egy kivételével valamennyi elvált, gyermekét egyedül nevelő, vagy gyermektelen, megkeseredett asszony volt. Nekik kellett volna tűzbe hozni bennünket, és értük kellett volna a lehetetlent is átugrani. Ehelyett csak az ellenőrzőnket vittük, és röhögtünk rajtuk jó nagyokat.

Mert a gyerekek kegyetlenek. Mindemellett tisztán látnak. Látják a legapróbb hazugságot, a nemtörődömséget, látják, ha nem fontosak. És látják, ha próbálkozik egy tanár, nem sikerül, és legyint, mindegy, majd a következő osztállyal talán sikerül.

Csakhogy annak a gyerekcsapatnak épp nincs következő gyerekkora. És még ha ez közhelyesen is hangzik, bizony, igaz. Önmagában persze egy-egy rossz döntéstől, szerencsétlen megoldástól, rossz hozzáállástól nem lesz senkinek sem baja. Az is egy tanulási folyamat, hogy bizony, mindenki hibázhat. És ki lehet javítani. De ha a pedagógus futószalagon intézi el az gyereket, hiszen annyi 5-7-10 évessel találkozott már, azzal, hogy “ugyan, egy újabb kupaccal több, nem tudnak már ezek semmi újat mutatni nekem….” Akkor a gyerek azt látja, hogy ő is egy letudni való probléma, egy ügy, egy munkahelyi gond, ami a sok egyéb gond mellett talán a legutolsó. A tanár meg hiába vár el együttműködést, közös problémamegoldást, nem fog működni a kommunikáció.

Jól látható, hogy mennyi különbség van generációk között, akár egyik évfolyam és a másik között. Más az összetétel, más a családi háttér, másképp működnek, mint 5 vagy 10 évvel ezelőtti korosztályuk. Ja, és más az egyéniségük is. Merthogy másokról van szó. Nem ugyanazokról az elsősökről, másodikosokról, harmadikosokról, akikkel az elmúlt években találkoztunk.
Az is egyéni, hogy az adott közösség milyen összetételű, milyen hatással vannak egymásra, és mindebbe hogyan illeszkedik a pedagógus.

Egy gyerek számára, ha azzal találkozik az óvodában, hogy ő egy letudni való feladat, ha az iskolába lépve, nem számít, hogy neki milyen egyénisége van, hogyan képes lépést tartani, ha később a tanulmányai során csak azzal találkozik, hogy a sztenderdet milyen mértékben tudja magáévá tenni, akkor számára egy sorozatos kudarc lesz az iskola.

És ugyanilyen kudarc lesz a pedagógusnak is, aki nem tud ellépni a megkövesedett szokásaiból, a tapasztalatait nem tudja felülbírálni, nem tud továbblépni. Ha nem lép időnként hátra, és nem nézi távolabbról az adott osztályt, az adott problémát, saját magát, akkor nem fog tudni újat, aktuálisat adni nekik.

Pedig a legfontosabb, hogy azt érezze a gyerek, hogy számára, személyesen van mondandója a tanárnak. Neki szeretne egy tudást átadni, egy szemléletet, egy üzenetet eljuttatni. És a hozzá vezető utat csak úgy találhatja meg a pedagógus, ha a magához vezető úttal, a változásaival, az erősségeivel és gyengeségeivel is tisztában van.

Ha egy tanító nem robotnak tartja magát, ha elfogadja a nehézségeit és újra feláll, vagy épp a hátrányai ellenére úgy kommunikál, ami példamutató lehet a gyerekek számra. Akkor megteremti annak a lehetőségét, hogy minden egyes gyerek minden napon azzal a pozitív érzéssel térhet haza, hogy számított a jelenléte.

Ha ezzel nem törődünk, ha kizsigereljük magunkat, ha kizsigereljük a tanítókat, és nem ösztönözzük őket a belső munkára, akkor gyerekgenerációk fogják értéktelennek érezni magukat és továbbvinni a felszínes, gondolkodás nélküli robotvilágot.

Hogy ki, milyen keretek között találja meg a módszert a belső munkára, az egyéni, kulturális és családi szokások szerint változhat. Lehet az vallásos, tudományos, vagy szakmai módszer.

Jó lenne, ha minden közösség, minden iskola megkívánná azt a pedagógusaitól, hogy évről évre újrafogalmazzák magukat, a hivatásukat, újra elemezzék a konfliktusaikat, a módszereiket. És értékeljék a sikereiket. Nemcsak a tananyagtartalom szintjén. Mert az, kevésbé fontos.

A szorzótáblának bármikor utána tudunk nézni a neten. De a kulturált, együttműködő viselkedést, az empátiát, a segítőkészséget, a kreativitást nem tudjuk letölteni.

Ezt élőben tudjuk elsajátítani azoktól a szülőktől és pedagógusoktól, akik rendelkeznek ezekkel a készségekkel, és akik a mindennapi életük során alkalmazzák is ezeket.

Ha agresszív, fegyelmezetlen, tiszteletlen gyerekkel találjuk szembe magunkat, nyugodtan tegyük fel a kérdést magunknak, mikor és hol viselkedtem így? Mikor becsültem le a képességeit, mikor gúnyoltam ki, mivel sértettem meg? Mikor nem becsültem eléggé az ő egyetlen gyerekkorát? Aki magával szemben igényes, az a mások rezdüléseit és jelzéseit is finomabban veszi. Ezért (is) kell magunkkal, a belső folyamatainkkal foglalkozni.

Minden találkozás egy olyan történet, ami elmesél nekünk valamit, magunkról. A nehéz találkozások sok információval vannak tele. Ha elfogadjuk a tényt, hogy az egyes találkozásoknak üzenetük van számunkra, ha elfogadja a pedagógus, hogy az egyes gyerekekkel való kapcsolata is formálja az ő személyiségét, akkor megbecsüli magát, a hivatását. Urambocsá’, szereti magát, mert megengedi, hogy számára is egyéni élmény legyen a tanítás.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Hogyan szerettesd meg a sportot?
iskola, óvoda

Hogyan szerettesd meg a sportot?

A mindennapi tudatos mozgás, a sport, a testünk karbantartása nagyon fontos tudás. Fontosabb, mint első ránézésre hinnénk! Nem a versenysport, a látványos testépítés, hanem a test és lélek harmóniája. Ami nélkül nincs kiegyensúlyozott élet. Hogyan szerettesd meg? Szeresd Te is!

Laci doki rendelője
interjúk

Laci doki rendelője

A hétvégén baleset volt nálunk, csak egy kicsi, de egy csapásra megváltozott minden körülöttünk. Aztán szerencsés kimenetele lett, de megérintett, milyen nehéz lehet, ha baj van a gyerek egészségével. Sárvári Töttös Györgyi Szuperhős Szakszerviz című könyve a betegségben, kórházban lévő gyerekeknek és szüleiknek segít feldolgozni a traumát, átvészelni a nehéz időszakot. De felkészülni, más nehézségeket átvészelni is segít ez a mese, ami gyógyír a testnek, léleknek egyaránt. A Kolibri Kiadónál megjelent könyvről beszélgettem a szerzővel. Györgyi korábbi könyvéről, a Varázspálca Szakszervizről itt olvashattok.

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk
határon túl

10 dolog, amit gyerekeinktől megtanulhatunk

A szülő dolga a tanítás. Az életre való felkészítés. Segítenünk kell eligazodni az élet bonyolult és szövevényes rendszerében, tapasztalatainkkal praktikus és kivitelezhető megoldásokat kell átadnunk. De gondolunk-e arra, ahogy mi mit tanulunk mindeközben?

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!
ajánló

Ne sürgesd felnőni! Hagyjuk gyereknek lenni gyerekeinket!

A fejlett országokban született gyerekek jóval nagyobb súllyal születnek és a későbbiekben is magasabbak, fejlettebbek, gyorsabban érők lesznek, mit 60-80 évvel korábban született társaik. Hamarabb serdülnek, idősebbnek néznek ki és felnőttesebb játékokkal játszanak. Mit tehetünk mi, a szüleik, hogy lelassítsuk ezeket a folyamatokat? Kell-e tennünk ez ellen?

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.