Kapcsolat Facebook Bejelentkezés

Az iskoláról, magunkról szubjektív szemmel….

Napjainkban különösen aktuális és “slágertéma” a korszerűtlen oktatási rendszer, az avítt ideológiák és nézetek ostorozása. Szinte nincs olyan fórum, társaság vagy közbeszéd, ahol ne jelenne meg a gyereknevelés, az oktatás kérdésköre. És persze ez is azok közé a témák közé tartozik, amihez mindenki egy kicsit ért. Mindeközben a hétköznapokban annál jóval többen csöndben belesimulnak a hagyományosnak tekintett rendszerbe, mint amennyien nyíltan mellé állnának. És mielőtt bárki azt hinné, hogy az orbáni oktatási vízió mellett fogok érvelni, gyorsan leszögezem, nincs annál kéjesebb gyönyör, mint rávilágítani a korszerűtlen nevelési elvek hiányosságaira. Azonban érdemes a jelenség mögé nézni, megkeresni az okokat. Erre teszek kísérletet, mindezt szubjektív szemmel, mert az első legfontosabb tétel, hogy az oktatás, nevelés egy szubjektív műfaj!

Természetesen az oktatáskutatás, a szociológia, a társadalomtudományok objektív szemmel, számok és jelenségek tükrében elemzik és vizsgálják a hatékonyságot vagy épp a kudarcokat. És ennek fontos szerepe van társadalmi szinten, azonban a valódi történetek a hétköznapokban a mi családjainkban zajlanak, gyerekekkel és felnőttekkel, családokkal, barátokkal és személyes viszonyokkal. Ezeknek a kapcsolatrendszereknek az alakulása, az egyéni boldogulás, az érvényesülés útja minden esetben más. Másképp alakul és más-más eszközrendszert használ. Ami hasonló és egységes lehet, az a szemlélet, a problémára való rálátás mikéntje, a fókusz.

Nézzük meg, milyen szerepet tölt be a családban a gyerek, a szülő, a tanár. Van-e változás a 30-40-50 évvel ezelőtti modellhez képest? Miközben látunk-e változást a környezet, a kultúra, a technológia oldalán? Az óriási léptékű környezeti változás dacára a szülő – gyerek vagy tanár – gyerek viszonyban nincs gyökeres mértékű átalakulás.

Nem kell szakembernek lennünk ahhoz, hogy ismerjük, találkozzunk a generációelmélettel. Hétköznapi magazintéma az Y és Z generáció “kezelhetetlensége” a média- és infógyerekek, akikkel nem találjuk a hangot, nem úgy tanulnak, nem úgy dolgoznak nem úgy élnek, ahogy mi, felnőttek elvárnánk.

(Ezek részletes elemezését illetve a generáció elmélet kritikáját http://gyermekneveles.tok.elte.hu/5_szam/pub/lenard.html Lénárd András A digitális kor gyermekei című dolgozata frappánsan összefoglalja)

Tehát a jelenséget jó esetben regisztráljuk, lehetséges alternatívát is kidolgoz a jó iskola arra, hogy a gyerekek figyelmét lekösse, új programot ír, alkalmazkodik a változáshoz számtalan remek pedagógus, de mindemellett az alapvető szemlélet nem változik.

A legliberálisabb családban sem érthető, hogy hagyd a gyereket. Engedd, hogy partnered legyen. Ne magyarázz, ne prédikálj, hanem tetteiddel mutasd, mit vársz tőle. És a mai szülő számára ez a legnagyobb kihívás. Mert nem kapott mintát, nincs modell előtte. Mert rá is úgy tekintettek, mint alábbvalóra, akinek az idősebbek megmutatják, mit hogyan kell. Mert az aki idősebb az jobban tudja. Ez működött is egy ideig, de ma már a van egy csomó dolog, amit a hatéves jobban tud, mint a szülei, az óvónő vagy a tanítónéni. Nem beszélve a kamaszokról, akik az információ szerzés új módjában mindenképpen, de emiatt gyakran a tudás birtokosaiként is előrébb járnak, mint a körülöttük lévő felnőttek. És abban a pillanatban, amikor a tekintélyelv a korábbi ismérvek alapján, a tudás által nem kap megalapozottságot, amikor meginog a mindent tudó és mindenható felnőtt szerepe, nem veszi át a felnőttről alkotott kép helyét az együttműködő, az érzelmileg biztonságot és útmutatást adó felnőtt képe.

A szülőkben, nagyszülőkben, pedagógusokban továbbra is zsigerileg ott van, hogy nem tudhatja jobban, mert gyerek. Nem tudhatja jobban, mikor kell lefeküdnie. Nem tudhatja jobban, mennyit kell ennie, nem tudhatja jobban, mennyi tanulásra van szüksége. Nem jelezheti, ha elege van, nem üvölthet, ha tele van a feje, nem hisztizhet, ha túl sok elvárás közé van szorítva. Mert ha ezeket teszi, rossz gyerek. Nem csak a mélyszegénységben és a halmozottan hátrányos helyzetben elő családoknak van szükségük támogatásra, iránymutatásra, hogyan bánjanak a családba érkező gyerekkel. Mert lehet, hogy a rózsadombi sorházban nem kell megmutatni hogyan csatolja be a papírpelenkát az újdonsült anyuka, de azt, tíz házban hétnek, biztosan el kell magyarázni, hogy még indulatból sem ütjük pofon a rettenetes kamaszgyerekünket.

Nem vesszük észre a jelzéseket sem szülők, sem pedagógusok, mert nem tekintjük partnernek a gyerekeinket. Persze hőzöngünk, hogy az a fránya minisztérium, az előírások, az a sok központosított diktátum, kötelező ovi, délutáni iskola satöbbi, satöbbi. Szörnyű is. De mindeközben, azért a mi gyerekünk jól meg legyen tanítva! A tanítónéni, azért jól fegyelmezze meg, kérdezze ki, követelje meg. Rendesen készítse fel az óvoda, hogy a legjobb iskolába kerüljön be, lehetőleg előre dolgozzanak, nehogy valami kis zökkenő álljon be a gyerek előremenetelében. És a sok bába között elvész a gyerek. A sok csinálás, szerelgetés közben épp azt nem tudjuk, mitől feszül a gyerek, mitől van megkergülve, miért nem alszik.

Valójában, azért tud egy társadalomban egy a miénkhez hasonló rendkívül ócska, avítt szemlélet érvényesülni az oktatásban, mert a társadalom jelentős része ezzel ért egyet. És ezen nincs mit szépíteni.

Mert mindenki, aki másképp gondolkodik, mást érez, vagy másként illeszkedik a rendszerbe, mint ahogyan azt a többség képzeli, hogy kéne, az bénának, nem megfelelőnek, lemorzsolódónak találtatik. Nem csak mások, de saját maga által is.

Vannak egyéni vagy szervezeti szinten kisebb-nagyobb próbálkozások, fórumok, civil szervezetek, körök, akik megpróbálnak szemléletváltást elindítani. Ideológiákat mellé rendelni, legyen az vallási, transzcendens, vagy technikai megalapozottságúak. Mindezek elszigetelten, egy-egy szűk közösség számára nyújtanak válaszokat, alternatívákat. És persze ezek mind jók. Mert vannak, akiknek adnak támpontot. Vannak, akik rajtuk keresztül találnak válaszokat. Azonban ezek a kezdeményezések vért izzadva keresik az érvényesülést, futnak a megélhetésük után, keresik a célcsoportjukat, és bizony nagyon gyötrelmes az életük.

Szégyenteljes, hogy nincs arra központi akarat, hogy ezeket a modern, előremutató, de akár szerteágazó módszertannal rendelkező kezdeményezéseket támogassuk, összefogjuk.

Egy olyan társadalmi összefogásra, szemléletváltozásra van szükség, amiben a szülők, a felnőttek elhiszik, hogy nem a teljesítmény, hanem a harmónia, ami sikerre vezet. Akkor fogunk normális iskolákat látni magunk körül, ha mi szülők sem akarjuk versenyeztetni a gyerekünket, hanem elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, és a saját képességeikhez képest akarjuk segíteni a saját útjukon. Ha elfogadjuk, hogy önállóan rendelkeznek a saját életük felett, még ha ennek ők nincsenek is olyan módon a tudatában, ahogy mi vagyunk.

Attól még ki fogják alakítani maguknak a versenyt, az érvényesülést, megszerzik maguknak a tudást, és előre fogják vinni a társadalmat. Csak nem azon a módon, ahogy mi várjuk el tőlük.Persze ezt így is meg fogják tenni, - mondhatnánk cinikusan - csak sokkal több sérüléssel, sokkal nagyon küzdelem és boldogtalanság árán.

Ha a mindennapi szenvedéseinkre gondolok, a reggeli sírásra, a délutáni fáradt összezuhanásra, egyre harcosabban akarom megvédeni a gyerekeinket a hülye felnőtt, torz világképünktől. Falba verem a fejem, hogy miért nem érthető, hogy az a cél, hogy az az 5-8-10 éves Laci, Feri, Pistike jól érezze magát?! Miért keresünk kifogásokat? Például az otthonoktatással szemben?

A legfőbb két kritika: nem kerül közösségbe a gyerek nem tanul meg szocializálódni. – Miért nem? A család, a barátok, az utcabeli gyerekek, a sport szakkör nem közösség? Az otthon oktatás nem azt jelenti, hogy reggeltől estig a négy fal között ülnek a gyerekek. Sokkal inkább azt, hogy akár több család összefogásával, közösen, a gyerekek számára a legjobb feltételek mentén, motiváltan megtanulják ugyanazt a tananyagot, amit az iskolában rosszabb körülmények között, zsarnoki módon, általános feltételekkel rájuk erőltetnek. Nahát, tényleg sokkal jobb az iskola…. Ha az iskolában sikerül más feltételeket biztosítani, az persze szuper, akkor a szülőknek is könnyebbség reggel elvinni, délután hazavinni, a kettő között pedig mindenkinek jó. De ha a kettő között a gyereknek nem jó, akkor az baj!

A másik, hogy a szülő nem tanár. Persze ez így elég egyszerű megfogalmazás, de általában véve igaz. Valóban nehéz és megterhelő feladat egy szülő számára felvállalni az otthon oktatást. Azonban ki mondta, hogy ezt neki és egyedül kell vállalnia? Lehetnek szülőtársak, meg lehet bízni egy pedagógust, stb…

És vannak még egyéb ellenérvek is. De ezeket le lehet küzdeni, és vannak megoldások, csak erőfeszítésbe kerül.

Kéne egy olyan elvárás magunkkal szemben, hogy rendszeresen feltegyük magunkban a kérdést: megtettem-e minden szükséges erőfeszítést ahhoz, hogy a gyerekem jól érezze magát? Hazaviszem-e ebéd után, ha úgy látom, arra van szüksége? Kihagyom-e a fakultatív programot, ha azt látom, nincs ínyére? Megírom-e a házi feladatot helyette, amiről mindenki tudja, hogy felesleges ezzel kínozni? És megtanítom-e a valóban fontos dolgokra? Az együttérzésre, a vitára, hogy magáért és másokért kiálljon, hogy legyen egyéni gondolata, hogy boldog legyen?

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Lehet az élethez túl fiatal vagy túl öreg valaki?
iskola, óvoda

Lehet az élethez túl fiatal vagy túl öreg valaki?

Bár Magyarországon még kevésbe vagyunk hajlandók foglalkozni a diszkrimináció különböző bugyraival, de válogatott fajtáival és fokozataival nap, mint nap találkozunk, sőt mi magunk vagyunk gyakorlói vagy elszenvedői. Szinte látom a kétkedő tekinteteket. Íme, egy közülük.

3 aranyos módja, hogyan ösztönözheted a gyerekedet, hogy jobb legyen
interjúk

3 aranyos módja, hogyan ösztönözheted a gyerekedet, hogy jobb legyen

Több tanulmány is kimutatta, hogy a meleg, szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolat összefüggésben van a jobb önértékeléssel, a jobb szülő-gyerek kommunikációval, a jobb tanulmányi eredménnyel és a kevesebb pszichológiai és viselkedési zavarral.

Posztolj egy pucér képet magadról!
határon túl

Posztolj egy pucér képet magadról!

Neem? Oké, akkor legyen fürdőruhás. Esetleg olyan, amin festékes az arcod, paradicsomos spagetti lóg a homlokodba.. vagy egy toporzékolósat? Azt mondod, hogy nekem elment az eszem? Én korábban ezt simán megtettem. Igaz, nem én voltam rajta, hanem a gyerekek. Aztán egyre több infó jött szembe velem a digitális szülőségről és elszégyelltem magam. 

3 szokás, ami a gyerekednek is segít a feladatszervezésben
ajánló

3 szokás, ami a gyerekednek is segít a feladatszervezésben

A gyerekek egyfolytában lesik minden mozdulatunkat, úgyhogy mutassuk meg nekik, hogyan kell okosabban tanulni néhány szokásunk megváltoztatásával.

Sokkal nagyobb hatással vagyunk a gyerekeinkre, mint azt eleinte gondolnánk, ami először akkor kezd nyilvánvalóvá válni, amikor elkezdik utánozni a hanglejtésünket, használni a kifejezéseinket. De amikor rájövünk erre a „hatalmunkra”, akkor fel tudjuk használni ezeket az egyszerű szokásainkat úgy, hogy pozitívan befolyásoljuk a gyerekünk iskolai előmenetelét.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.