Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

A pedagógia sötét oldala

Sok ifjú növendék azt hiszi, hogy a sötét oldal erősebb, pedig valójában csak könnyebben járható a hozzá vezető út. Negatív, pusztító impulzusokból ered, haragból, gyűlöletből, félelemből, dühből. A fekete pedagógia is olyan, mint az erő sötét oldala. A sötét erő birtokosai valamiféle tudást és pozíciót arra használnak fel, hogy további hatalomra tegyenek szert, amivel elérhetik céljaikat. Például leigázzanak mindenkit, aki nem az ő oldalukon áll.

A fekete pedagógia a családban és az iskolában egyaránt jelen van és bár többnyire nem tudatos része a gyereknevelésnek, mégis túlságosan nagy hatással bírhat felnőtt életünkre, és a komplex személyiségfejlődésre is. Jó lenne felismerni, hogy bár kellemetlen ezzel szembesülni, ezek a folyamatok is nagyrészt sztereotípiákon, előítéleteken és olyan ideológiákon alapulnak, mint a szexizmus, ageizmus, rasszizmus, vagy akár a homofóbia, xenofóbia. Mindezek bizonyítottan tanult gondolkodási sémák és viselkedésmódok, továbbá elsősorban implicit mintázataink. Olyan programjaink, amik gombnyomásra automatikusan lefutnak.

Szülőkről gyerekekre, így akár generációkról generációkra átörökített beállítódások ezek. Hogy miben is ölt testet ez a sötét erő? Alice Miller-t idézve a felnőttek leggyakoribb és csak nagyon ritkán tudatosan alkalmazott eszközei a gyerekek elnyomására a csapdaállítás, hazugság, furfang, ködösítés, manipuláció, megfélemlítés, szeretetmegvonás, izolálás, bizalmatlanság, megalázás, megvetés, gúny, megszégyenítés, erőszak, hamis információk és vélemények közvetítése (Alice Miller: Kezdetben volt a nevelés). A fekete pedagógia olyan hatások forrása, ami a gyerekek testi-lelki szellemi egészségét hosszú távon veszélyezteti, mégsem foglalkozunk vele kellőképpen. Pedig ha csak annyit érünk el, hogy nem tabuként kezeljük, hanem nyíltan beszélünk róla, már nagy lépést tettünk afelé, hogy véget vessünk az erőszak kultúra átadásának és bizakodóbbak lehessünk azzal kapcsolatban, hogy gyermekeinkre milyen világ vár a jövőben. Biztosan nem mondok újdonságot azzal, hogy az erőszakos eszközökkel nevelt gyerekek erőszakos eszközökkel érik majd el saját céljaikat is. Ha diszkrimináció érte őket, sokkal nehezebben tudnak mások problémáival empatizálni, míg saját sérelmeik feloldást, gyógyulást nem nyertek.

Erőszakmentes társadalom nem létezik, amíg erőszakosak vagyunk saját gyermekeinkkel.

Mit is jelent ez a hétköznapokban? Egy példát szeretnék csak megosztani, de biztos vagyok benne, hogy mindenkinek van a tarsolyában hasonló vagy saját gyerekkorából, vagy gyermekein keresztül.
Néhány hónappal ezelőtt hallottam egy kedves pedagógus kollégámtól egy olyan történetet, amit ha olvasok, azt gondolom talán, hogy csak fikció. Egy összeszokott osztály mellé új pedagógus érkezett. A nyitott, stresszmentes légkörben cseperedő, és a belső motivációjuk megőrzésére alapozó módszerekhez szokott kis csapat bizony nagy meglepetést okozott neki a normális munkazajjal, kérdések megfogalmazásával, a személyesség igényével. Igazából gyermeki létükkel: elevenségükkel, hangosságukkal, vidámságukkal, őszinteségükkel. Az új tanító szerint mindez fegyelmezetlenség és neveletlenség volt, amit sürgősen orvosolni kellett. Első körben a fekete pontokkal próbálkozott. Amit nem tudhatott, hogy ezek a gyerek bizony nem találkoztak még a piros és fekete pontokkal, mert a velük dolgozó tanító célja az volt, hogy szépen lassan önfegyelmet, önkritikát, munkafegyelmet tanuljanak. Ezzel pedig nem férnek össze a külső motivációra építő jutalmazó és büntető eszközök. Ezek a gyerekek örömmel fogadták, hogy ha öt fekete pontot sikerül összegyűjteniük (szuper küldetés!), akkor személyre szóló beszélgetést nyerhetnek az iskolaigazgatóval. Ezzel a személlyel ugyanis szintén személyes, jó kapcsolatban voltak. Olyan felnőttről volt szó, akivel szívesen beszélgetnek ügyes-bajos dolgaikról.

Látszott hát, hogy be kell keményíteni, más húrokat kell pengetni. Mélyebbre, az érzelmekhez kell nyúlni, azzal kell őket sakkban tartani. Így hát ki is pattant a fejéből a megdöbbentő megoldás. Minden nap kihajt az osztályban a szeretet-virág, aminek minden szirma egy-egy gyerek. Ha valaki rossz, annak a szirmát egy kis közös szertartás keretében letépik a virágról, miközben a tanító hangosan azt mondja az egész osztály előtt: Te ma már nem kapsz szeretetet. Ugyanez a gyermeknevelésre felkent szakember a gyerekeket egymás megfigyelésére és besúgására bíztatta, sőt arra, hogy nyilvánosan alázzák meg egymást azzal, hogy ha rosszat tett valaki, akkor állítsuk ki az osztály elé és mondjuk meg neki mindannyian, mit nem szeretünk benne. Nem kívánom, hogy elveszítse az állását, de azt igen, hogy amíg nem szánja rá magát egy önismereti tréningre és egy terápiára, addig ne mehessen gyerekek közé!

Az, ahogyan a körülöttünk lévő világ lát minket, ahogyan gyerekkorunktól fogva visszatükröznek minket a számunkra lényeges mások, meghatározza azt, ahogyan később nézünk saját magunkra. Nagyrészt gyerekkorban dől el, minek gondoljuk magunkat felnőttként, és azt is, hogy minek tudjuk elképzelni magunkat. Kicsiként hisszük, hogy bármit megtanulhatunk és bármivé válhatunk, mert valójában nem is merül fel kérdésként ez bennünk. Természetes. Ez a belső erő hajt minket előre abban, hogy magatehetetlen csecsemőből önmagát irányítani képes, önálló emberré váljunk. Ahogyan cseperedünk, nap mint nap kihívásokkal találjuk szembe magunkat. Falakkal, akadályokkal, bukásokkal, kudarcokkal, magaslatokkal, rejtvényekkel és a család, az iskola, az egész társadalom nap mint nap segítségünkre van abban, hogy megtanuljunk járni, beszélni, viselkedni, késsel és villával enni, csendben maradni, betűt vetni, bukfencet hányni és kiskecelányomat énekelni – helyesen. De valóban segítségünkre vannak a felnőttek? Vagy valójában az egész környezetünk azt adja tudtunkra nap mint nap, hogy igazából még semmit sem tudunk, hogy még semmik sem vagyunk?

Sajnos sokkal inkább van azon a hangsúly, hogy mi az, amit nem tudnak a gyerekek, mi az amit még meg kell tanulniuk, mi az, ami még hiányzik belőlük, mint azon hogy hiszünk bennük, megbízunk bennük, a háttérből figyeljük röpgyakorlataikat és ha kell, védőhálót biztosítunk nekik. A gyerekek így valójában napról napra sérülnek önértékelésükben, önbizalmukban, önállóságukban. Veszteségeket élnek meg, láthatatlan hajszálrepedések fájdalmait élik át. Ahhoz, hogy mégis tovább lépjenek, újra és újra próbálkozzanak, igyekezzenek, akarjanak, hogy újra egyensúlyba kerüljenek, hogy hinni tudjanak saját magukban, önmagukról alkotott képüket igazítják ahhoz a valósághoz, amit tükröződni látnak a felnőttek véleményén keresztül.
Lépésről-lépésre, csak lassan, de biztosan kezdünk magunkról úgy gondolkodni, ami már egybevág azzal, amilyennek látnak minket mások. Így lesz a világ megnyugtató, biztonságos, kiismerhető, kezelhető hely.
Így lehetséges az, hogy sok kisgyerek gondolja magáról azt már kisiskolás korában, hogy ő semmit sem ér, hogy béna a matekhoz vagy a zenhez, hogy nem olvas elég jól, vagy képtelen közönség előtt beszélni. Vagy általánosságban, hogy egyszerűen nem elég jó, nem tud semmit. Ezek mind olyan dolgok, amiket sosem gondolnánk saját magunkról, ha nem kényszerítenék ránk kívülről.

Mi, felnőttek pedig mind ezzel a sérült gyermekkel élünk együtt- visszük magunkkal a párkapcsolatunkba, a szülőségünkbe, a munkánkba. Ez a mechanizmus nem csak azt határozza meg, hogy önmagunkra hogyan tekintünk, hanem azt is, hogy a gyerekeinkhez hogyan viszonyulunk.
Ijesztő arra gondolni, hogy a fekete pedagógia motiváció is lehet a pályaválasztásban. Azok a gyerekek, aki mögött támogató, szerető szülők álltak, nagyobb eséllyel válnak olyan pedagógussá, akik saját rossz élményeik hatására különösen nagy érzékenységgel, odafigyeléssel, empátiával van jelen a gyerekek között.
Azok, akikben az egykori sérelem, megalázás, bántalmazás feldolgozatlan maradt, azok lehetséges, hogy egyszerűen csak a tanult programot futtatják le újra és újra. Tudattalanul azért választják a tanári pályát, hogy feldolgozzák mindazt, ami velük történt. Hogy bebizonyítsák önmaguknak, a világnak, hogy ők valakik. Hogy nem csak ügyesek, hanem okosak is. Hogy nem bénák matekból és hogy elég jók, sőt nagyon is jók valamiből. A probléma ezzel sajnos nem oldódik meg. A feldolgozatlan sérelmek, mint egy gyulladásos gócpont mérgezik a személyiséget, feszültséget generálnak, ami keresi az útját. Ez eredményezheti azt, hogy valaki átáll a sötét oldalra.

Hogyan lehetséges, hogy ilyen módszerekkel (és ide sorolódik, a laissez-faire nevelés, a nemtörődömség is, a kollektív büntetés, a gúnyolás, a fizikai bántalmazás, a szexuális zaklatás is) gyerekek között lehetnek pedagógusok? Nem tudnak róla a szülők, vagy egyetértenek vele, vagy?

A témában született hazai kutatásokról itt lehet hatalmas tényanyagot olvasni:
Hunyadi Györgyné - M. Nádasi Mária – Serfőző Mónika: „Fekete pedagógia” Értékelés az iskolában. Argumentum, 2006

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
A matematikához nem vezet szolgai út
iskola, óvoda

A matematikához nem vezet szolgai út

Félelemmel vegyes tisztelet, utálattal vegyes rettegés. Körülbelül így írható le, mit érez a gyerekek és szülők nagy része a matematika szó hallatán. Nem szeretik. Persze több iskolai tantárgy is van, amit sokan nem szeretnek, mégis azt tapasztalom, hogy a matek az, amivel kapcsolatosan nagyon kilengenek az érzelmek. Vannak felnőttek, akiknek ma is rémálmaikban jön elő a matematika érettségi, vagy egy kudarcos táblai feladatmegoldás megszégyenítő élménye. A matematika ahelyett, hogy magabiztosságot adna, túlságosan is sokszor vezet az önbizalom csökkenéséhez, kisebbrendűségi érzéshez, az önértékelés romlásához, sőt, az önsztereotipizáláshoz.

Az anyáknak a napja
interjúk

Az anyáknak a napja

A hétvégi anyák napján gondolkoztam. Ahogy lapozgattam a FB-ot, a sok anyuka a gyerekével, és sok gyerek az anyukájával...

És azon gondolkodtam, mitől olyan suta az anyák napja és mégis mitől fontos ez mindenkinek? Hogy miben rejlik a nagyszerűsége és a megismételhetetlensége?

Amit az autista gyerekek szülei szeretnének, ha tudnánk
határon túl

Amit az autista gyerekek szülei szeretnének, ha tudnánk

Rengeteg tévhit él az autizmusról, különösen, ha gyerekekről beszélünk. Az alábbiakat szeretnék tudatni a világgal a Huffington Post olyan olvasói, akik autista gyerekek szülei.

5 hétköznapi lehetőség, hogyan legyen csodás kapcsolatod a kiskamaszoddal
ajánló

5 hétköznapi lehetőség, hogyan legyen csodás kapcsolatod a kiskamaszoddal

A kisgyerekekkel való kapcsolódás gyakran azt jelenti, hogy ülünk a szőnyegen és Legózunk vagy Barbie-zunk. A bújócskázás vagy egy csendes összebújás, mind a napi rutin részei. De most, hogy már kiskamasz lett a kisgyerekből, kevésbé egyszerű, sőt néha bonyolult megtalálni a kapcsolódási pontokat.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.