Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Versenyistállókban megnyomorítottak

Az árnyékban állok egy budai elit általános iskola ballagási ünnepségén. Hallgatom a gyermekkórust, a verseket, aztán Thomas Mann üdvözlésén el is érzékenyülök, mint mindig. Klasszikus iskolai ünnepség, visszaröpít az időben. 

Elfogultságom csak közvetlen, két ismerősöm gyermeke fejezi épp be az általános iskolai éveket. Nem ismerem sem az osztályt, sem a tanárokat, ha néha hallottam is róluk egy-egy sztorit, mindig kellő óvatossággal kezeltem, hiszen saját történeteink iránt mindig kicsit elfogultak vagyunk.

És tényleg időutazás ez, a gyerekek műsorát az iskolai kitüntetések átadása követi, amit az iskola igazgató-helyettese abszolvál. Négy kitüntetést adnak át. Négy tanulónak, akiknek elsődleges érdeme – bár ez csak a dicséretek végén kristályosodik ki, - hogy sikerült nekik a kis versenyistállóból átjutni egy jóval nagyobba. Ők elitiskolákban tanulnak tovább. Nem is furcsa, hogy kiderül, ők azok, akik mind a négyen „nyugodt, kiegyensúlyozott gyermekek”, akikért rajonganak osztálytársaik, akik a közösségért is és még zenében is... summa cum laude. Mind a négyen kapnak az ünnepségből egy fél oldal dicséretet. Rajtuk kívül senki.

Elismerem a teljesítményt, sőt, elvárom magamtól és ösztönzöm gyerekeimet a kitartó munkára. Nem szeretném alábecsülni a kitűnő tanulók érdemeit. Az itt kitüntetett fiatalokét végképp nem. De szkeptikus vagyok. Valóban, ők tettek a legtöbbet a közösségért? Őket szerették legjobban a társaik? Ők és kizárólag csak ők azok, akik a dicséretet és a kitüntetést érdemlik?

Hetedikes voltam, kitűnő tanuló, ráadásul lány. Az emlékkönyvembe Csaba, az egyik barátom egy gyönyörű képet rajzolt. Csodáltam azért, hogy eszébe jutott, mit is lehetne nekem rajzolni és azért is, mert le tudta rajzolni. Nekem egyik sem sikerült volna. Év végén aztán ketten kaptunk az osztályban rajzból dicséretet. A kitűnő tanuló barátnőm és én. Csaba nem. Még szóban sem. Sehogyan. Barátok voltunk, így pontosan átéreztem és értettem a csalódottságát. Nem a rajztanárban csalódott csak, hanem valószínűleg a teljesítményben is, abban a teljesítményben, amit ő rajzból létrehozott.

Mikor múlik el végre az az idő, amikor kötelezően azt nevezik a legjobb énekesnek, közösségi embernek, vagy művésznek, akinek kitűnő a bizonyítványa?

Az elit általános iskolában ez a négy diák valószínűleg minden félévben kitűnő bizonyítványt és minden év végén egyéb elismeréseket vihetett haza. A többiek pedig álltak és hallgathatták a hosszú beszédeket. Közöttük azok is, akik jobban zenéltek, rajzoltak, sportoltak, táncoltak, erején felül teljesítettek, hogy elérjenek egy négyest matekból, segítettek a többieknek, dekorálták üres óráikban az osztályt. Tudom, hogy volt közöttük, aki a tanulás mellett éveken át szívét-lelkét kitette az iskolájáért, az osztályáért és készült rendezvényekre, fellépésekre , ballagásokra így erre a ballagásra is.

Biztosan voltak, akik elkezdték máshol keresni a dicséretet. Akik ehhez elég támogatást kaptak szüleiktől, edzőjüktől vagy éppen barátaiktól. Akik egy másik közösségben elfogadhatták és sokra értékelhették önmagukat.

És sokan, valószínűleg sokkal többen, akik feladták. Elfogadták, hogy nekik nem jár. Hogy nem számít, mennyit hajtanak, mert kitűnőnek, kiválónak, hibátlannak kell lenni.

És minek is tenni a közösségért, ha ezért a munkáért is a jó tanuló könyvelheti majd el az elismerést. Minek szorgalmasnak lenni, ha nem tudjuk elérni az ötöst és csak az ötöst? Minek sportolni a suliért, ha úgyis az eminens diák lesz a „jó tanuló, jó sportoló” is.

A sok diákból, aki feladta, lesz majd a tanár, mérnök, eladó, edző.... mert a kitűnő tanulók az elitgimnáziumból nem teszik ki a társadalom 10 %-át sem. Maradnak a „nem kitűnők”, akiket nem dicsértek teljesítményükért, ha meg is feszítették magukat. Azok, akik nem kaptak megbecsülést – bár javasolták nekik, hogy legyenek büszkék iskolájukra, de hogyan, ha önmagukra nem lehetnek büszkék? Akik küzdöttek nyolc éven át, hátha végül kijár az elismerés, de nem így lett. Ők azok, az elit iskolák megnyomorítottai.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Te megütöd a gyereked?
iskola, óvoda

Te megütöd a gyereked?

A büntetés szüli az erőszakot.

Vertek gyerekkorodban? Akkor talán azt gondolod, hogy ez jó módja a gyereknevelésnek. Vagy talán nem akarsz pofonokat osztogatni, de nem tudod elképzelni, hogy lehet máshogy is csinálni? Azok a szülők, akiket nem ütöttek meg gyerekkorukban, maguk sem pofozkodnak, mert rosszul éreznék magukat. És tudod mit? Úgy gondolják, hogy van más útja-módja is a nevelésnek. Tény, hogy azok a gyerekek, akiket vernek, nehezebben tudják kordában tartani az érzelmeiket és többször keverednek bajba.

Az anyáknak a napja
interjúk

Az anyáknak a napja

A hétvégi anyák napján gondolkoztam. Ahogy lapozgattam a FB-ot, a sok anyuka a gyerekével, és sok gyerek az anyukájával...

És azon gondolkodtam, mitől olyan suta az anyák napja és mégis mitől fontos ez mindenkinek? Hogy miben rejlik a nagyszerűsége és a megismételhetetlensége?

Íme, milyen változással van napi 15 perc mozgás a gyerekek egészségére
határon túl

Íme, milyen változással van napi 15 perc mozgás a gyerekek egészségére

Egy szuper kezdeményezésről olvastam a The Conversation weboldalon. A világ 35 országának 3600 általános iskolájában már bevezették azt, hogy iskolaidőben kiviszik a tanulókat az udvarra, ahol 15 percen keresztül kell futniuk vagy gyalogolniuk. Azok, akik futnak kb. 1,6 km tesznek meg naponta. 

Figyelem, öszpontosítás, koncentráció… a lehetetlen kihívás
ajánló

Figyelem, öszpontosítás, koncentráció… a lehetetlen kihívás

Míg ezt a kis összeállítást készítettem, négyszer szólalt meg a telefonom, háromszor néztem rá a postafiókomra, eszembe jutott gyorsan kiteregetni, és a mellettem lévő bevásárló listára is felírtam időnként egy-egy tételt. Lent az utcán két autó dudált, elment egy mentő, kb 5 busz, és a szomszéd is bevágta egyszer az ajtót. És a gyerekeink sincsenek ezzel másképp.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.