Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
ajánló

Egy dolgozat margójára

Az iskolában azt tanultuk, hogy meg kell felelni. Jól kell válaszolni és hibátlannak kell lenni, mert különben semmit sem érsz. Mindezt önállóan és egyedül kell véghezvinni, mert a segítséggel elért eredmény kevesebbet ér. Biztosan erről szól a világ, és van ennek értelme? Vagy csak egy régi szokás, egy teljesíthetetlen elvárás, amivel nyomorgattuk magunkat és most a gyerekeinket is?

Itthon, a mi országunkban, láttam egy tanárnőt, aki zsigerből másképp működik. Csupa olyan dolgot tesz, ami nem az egyéni versenyhelyzetről, nem a törtető megfelelni vágyásról, hanem a közösségről és az együttműködésről szól. Kis csoportokban ülnek a gyerekek, összefordított asztaloknál, és mindig, minden órán közösen dolgoznak. Nem egymás hátát nézve, magányosan küzdenek, hanem cseverésznek, nevetgélnek megélik a kapcsolódást és bizony a konfliktusokat is adott esetekben. Az együttműködés, az egymással való konzultáció nem büntetendő, sőt, minél többekkel beszélgetnek a gyerekek az órán, annál több pontot gyűjthetnek, annál sikeresebb lesz a munkavégzésük.

Nálunk úgy volt, hogy aki a padtársával beszélt, azt jobb esetben felállították, rosszabbkor kiküldték az óráról, megszégyenítették és megbüntették.

Amikor ennek a tanárnőnek az osztályában jártam, épp dolgozatot íratott a gyerekekkel.

Elmondja az osztálynak, hogy kérdéseket fog feltenni, és arra a válaszokat a padtársukkal halkan megbeszélhetik, szerintük mi a jó válasz. De csak kettesével úgy, hogy a szemben ülők ne hallják.

Az osztály izgatottnak látszik, de nem izgulnak. Sok még a mocorgás, ő türelmesen vár és felhívja a figyelmüket, jelez nekik, hogy ide tudnak-e figyelni, megkérdezi, felkészült-e mindenki a kérdésekre.

Feszülten figyelik a gyerekek a kérdéseket, majd suttogva megbeszélik a válaszokat, van, hogy értelmező kérdést tesznek fel, hogyan kell a választ megadni.

A tanárnő azt kéri, hogy aki készen van, üljön egyenesen, mert ebből látja, hogy mondhatja a következő kérdést.

A felmérő 15 kérdésből áll, a kérdések során a pedagógus felidézi, hogy miket csináltak az órán, amivel előhívhatók az emlékek. Oldott a hangulat, a gyerekek lelkesen válaszolnak, nincs semmilyen feszültség.

A figyelemkoncentráció a 10. kérdés után kicsit csökken. Indulnak az ásítások, melléktevékenységek, intenzívebb susogások, amelyek észrevehetően nem a válaszokhoz kapcsolódnak. Ezt látva nincs fegyelmezés, idegeskedés, hanem aktivizálja őket a tanárnő, bíztatja, hogy már csak néhány kérdésre kell számítaniuk. Dicséri őket, milyen ügyesek, és igyekszik felpörgetni a kérdéseket, hogy mihamarabb túl legyenek rajta a gyerekek.

A munka folyamán a gyerekek motiváltak, segítik egymást és végig igyekeznek feladattudatosak maradni. Nem az ő hibájuk, amikor elkezdenek fáradni. És ezért nem is kapnak dorgálást. Abban kapnak megerősítést, hogy a közösségben megszületett eredmény pont ugyanolyan jó, mint az a válasz, amit egyedül fundálnak ki. Sőt, ezeknek a gyerekeknek eszük ágában sem áll egyedül válaszolni, a saját dicsőségre hajtani. A tanulást, és az ehhez kapcsolódó számonkérést nem egy aránytalan, egyenlőtlen harcnak élik meg, hanem egy olyan kihívásnak, amiben több oldalról kapnak és adnak is támogatást.

A tanárnő támogatja őket abban, hogy sikerüljön felidézni a tudást. A gyerekek oda-vissza támogatják egymást azzal, hogy közösen gondolkodnak a válaszon, a precíz megfogalmazásban.

A szünetben a gyerekek azt mesélik, hogy szeretnek felmérőt írni, mindig ilyen szokott lenni. Kicsit furán néznek rám, amikor azt kérdezem tőlük, hogy mennyit készültek rá otthon. Nem kellett rá otthon tanulni, mert emlékeztek arra, ami az órán történt. Arról is mesélnek, hogy variálni szokták az osztályban a padok elrendezését, és szokott lenni ültetés is. A tanárnő mindig figyelembe veszi az egyéni kéréseket, ki ki mellett szeretne, vagy nem szeretne ülni. Egyre többen gyűlnek körém, csacsognak, mesélnek az iskoláról, az udvarról, megmutatják a rajzaikat. Látom, hogy hétköznapi gyerekek. Látom, hogy különlegesek. Nincs semmilyen adottságuk, ami másoknak ne lenne, de összehasonlíthatatlan az a tudás, amit megtanultak itt, ettől a tanárnőtől: Hogy nem egyedül kell végigharcolniuk az életet.

Ők ugyanúgy meg fognak tanulni minden ismeretet. Egymástól vagy a könyvekből, a tanáraiktól. Lesznek köztük jó tanulók, szorgalmasok, és kevésbé hajtós, vagy kevésbé okosak is. Ugyanúgy, mint bármilyen másik közösségben. De mindig helyzeti előnyben lesznek, hiszen tudni fognak csapatban dolgozni, együttműködni, közösen tervezni.

Mert ne feledjük, bármilyen tudást, információt beszerezhetünk, de az alkalmazkodást, a társas együttlétet, az empátiát, az odafordulást, az együttműködést nem tudjuk letölteni az internetről. Ezért ezt kell megtanítani az iskolában!

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
A matematikához nem vezet szolgai út
iskola, óvoda

A matematikához nem vezet szolgai út

Félelemmel vegyes tisztelet, utálattal vegyes rettegés. Körülbelül így írható le, mit érez a gyerekek és szülők nagy része a matematika szó hallatán. Nem szeretik. Persze több iskolai tantárgy is van, amit sokan nem szeretnek, mégis azt tapasztalom, hogy a matek az, amivel kapcsolatosan nagyon kilengenek az érzelmek. Vannak felnőttek, akiknek ma is rémálmaikban jön elő a matematika érettségi, vagy egy kudarcos táblai feladatmegoldás megszégyenítő élménye. A matematika ahelyett, hogy magabiztosságot adna, túlságosan is sokszor vezet az önbizalom csökkenéséhez, kisebbrendűségi érzéshez, az önértékelés romlásához, sőt, az önsztereotipizáláshoz.

Az anyáknak a napja
interjúk

Az anyáknak a napja

A hétvégi anyák napján gondolkoztam. Ahogy lapozgattam a FB-ot, a sok anyuka a gyerekével, és sok gyerek az anyukájával...

És azon gondolkodtam, mitől olyan suta az anyák napja és mégis mitől fontos ez mindenkinek? Hogy miben rejlik a nagyszerűsége és a megismételhetetlensége?

Amit az autista gyerekek szülei szeretnének, ha tudnánk
határon túl

Amit az autista gyerekek szülei szeretnének, ha tudnánk

Rengeteg tévhit él az autizmusról, különösen, ha gyerekekről beszélünk. Az alábbiakat szeretnék tudatni a világgal a Huffington Post olyan olvasói, akik autista gyerekek szülei.

5 hétköznapi lehetőség, hogyan legyen csodás kapcsolatod a kiskamaszoddal
ajánló

5 hétköznapi lehetőség, hogyan legyen csodás kapcsolatod a kiskamaszoddal

A kisgyerekekkel való kapcsolódás gyakran azt jelenti, hogy ülünk a szőnyegen és Legózunk vagy Barbie-zunk. A bújócskázás vagy egy csendes összebújás, mind a napi rutin részei. De most, hogy már kiskamasz lett a kisgyerekből, kevésbé egyszerű, sőt néha bonyolult megtalálni a kapcsolódási pontokat.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.