Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
iskola, óvoda

Kell-e egy 7 éves gyereket kiküldeni két negyvenötperces óráról?

Első ránézésre biztosan nem. Másodikra sem. De milyen körülmények eredményeznek hasonló helyzeteket? Mitől szakad el a cérna? És hogyan lehet kimászni a lövészárokból, vagy esetleg bele sem menni?

Nem mindenki egyformán empatikus. Nem mindenki érti ugyanúgy az üzeneteket, a másik álláspontját. Az érzelmi intelligencia eltérő fokon van jelen, és a szenzoraink eltérő módon érzékenyek egymás reakcióra. Az iskola különösen érzékeny terep. Ott a kisgyerek legfontosabb tapasztalatait szerzi a társas együttlétről, a szabályokról, és jó esetben az empátiáról.

A pedagógus és szülő egymással és egymásról folytatott kommunikációja, reakciói, mind tanítják a gyereket látható és láthatatlan eszközökkel, arra, mennyire és hogyan kell együttműködni, közösen dolgozni, segíteni egymást és adott esetben vitázni vagy eltérő álláspontokat ütköztetni.

Ettől, vagyis épp emiatt dolgoznia kell minden félnek és szereplőnek, hogy nagyjából kiegyensúlyozott, közös mederbe tartott partneri kommunikáció legyen a normális a hétköznapokban. Hogy ne a megfélemlítés, az alá-fölé rendelt viszony legyen az iskolában, - vagy akár az orvosi rendelőben vagy a hivatalban, - hanem normális, együttműködő emberek párbeszéde. És ennek a párbeszédnek az egyik főszereplője a gyerek.

Sok iskolában vannak mediátorok, akik segítenek a feleknek érteni egymást. Legyen az coach, pszichológus, vagy egy értő szülő, kolléga. Gyakran alakulhat olyan helyzet, hogy szülőnek, pedagógusnak egy külső szem által le kell fordítani a történéseket.

A büntetés

Időtlen idők óta alkalmazzuk a büntetés módszerét, hogy rávegyünk másokat arra, amit mi szeretnénk. A büntetés alkalmazása felsőbbrendűséget jelez, akivel szemben alkalmazzuk, az kevesebb, alárendelt szerepet tölt be. A büntetés folyamán azzal akarjuk rávenni valamire a másik felet, hogy rossz érzést keltünk benne. A diszkomfort helyzet után az érintett a jövőben szeretné majd elkerülni a kellemetlenséget, ezért kerülni fogja a nem kívánt viselkedést, vagy megteszi a felsőbbrendű személy akaratát.

Az ilyen nevelést nevezhetjük idomításnak is. Kiskutyáknál kiválóan alkalmazható. De mi a helyzet a gyerekekkel? Ha feltételezzük, hogy a gyerekek nem a kisállatok szintjén léteznek és éreznek, akkor a büntetés maga teljes zsákutca. Mivel az alábbi hatásokat váltja ki, amely tökéletesen szemben áll az eredeti elképzeléssel, azaz a neveléssel:

Akit büntetnek, az félelemből, felelősség vállalás nélkül engedelmeskedik.

Nem valamilyen cél érdekében, hanem valami ellenében, valaminek az elkerülése miatt viselkedik mások által kedvezőnek ítélt módon.

Saját indíttatásait, saját lényegét háttérbe szorítja.

Nem a kívánatos tett megtételére koncentrál, hanem a nem kívánatos tevékenység elrejtésére, hogy nehogy ismét rajtakapják.

A büntetés gátolja az erkölcsi fejlődést és növeli a kiszolgáltatottság érzését.

A büntetés dühöt szül, a büntetésben lévő gyermek haragszik arra, aki előállította a diszkomfort helyzetet. Nem a cselekvése következményére figyel, hanem a dühre, amit a büntetés okozott.

A büntetés csökkenti az önértékelést.

Aki büntet, attól minden egyes büntetéssel távolabb kerül a gyermek.

A durva bánásmód, a kiabálás, fenyegetés azt üzeni a gyerek felé, hogy a tapintatlanság rendjén való.

Sokan persze tehetetlenül állunk időnként, mit tegyünk a gyerekkel, ha századszorra sem teszi, amit kérünk.
Fontos első kiindulási pont, hogy ne vegyünk magunkat túl komolyan. Még ha gyakorlott, régi tanárok is vagyunk. Egy kis lazaság mindig jól jöhet.
Másodsorban pedig empatikus, bizalomteli kapcsolat kialakításával még egy osztályteremben is el lehet érni eredményeket. Szokott erre példa lenni. Időnként ehhez is át kell lépni az árnyékunkat.

A pedagógus

Van két végletes tábor. Egyik szerint a tanárok lógázzák a lábukat, elvannak mint a befőtt, és közben ha sikerül, valami értelmeset is tanítanak a gyerekeknek. A másik szerint szent emberek, akik életüket és vérüket adják a sok büdös kölökért, írják az adminisztrációt, nyáron is terveznek, táboroztatnak, éjjel Pistike anyukájának írnak levelet. 

Bizonyára vannak ilyenek, de remélhetőleg a többség normális, kiegyensúlyozott, magánban is teljes életet élő felnőtt ember, akik sokfélék, más-más természetűek és különböző stratégiáik vannak a tanításban, gyereknevelésben. Egyben bizonyára hasonlítanak – jó esetben –azért lettek tanítók, tanárok, mert fontos nekik a gyerek.

Hogy hogyan jut el egy helyzet addig, hogy el kell távolítani egy hétévest az osztályból, hogy üvölteni kell egy kupac kisgyerekkel, hogy kergetni kell a folyosón, vagy behívni a szülőt és rázúdítani egy kiborulást, azt helyzete válogatja. De megtörténik. És első felindulásunkban csak annyit mondhatunk, hogy velem is megtörtént már. Velem, a szülővel, aki imádja a gyerekét és legféltettebb kincse, velem is megtörtént, hogy elszakadt a cérna, ráüvöltöttem, megfenyegettem, igazságtalanul túloztam. A tanárnak az én gyerekem egy a valamennyiből. A tanítványa, akivel talán van valamilyen személyes viszonya, érzelmi kötődése, de az is lehet, hogy nincs. Nem alakult még ki. Vagy nem is fog, mert a kisember és a nagyember között esetleg nincs meg a kellő szimpátia. Na és akkor hogyan tovább? Nincs ekkor sem semmi baj. Van, hogy olyan emberekkel kell együtt dolgoznunk, együtt léteznünk, akik nem szimpatikusak számunkra. Vagy akikkel nem tudunk közel kerülni egymáshoz, akikkel nem vagyunk egy hullámhosszon. A gyerekünk számára fontos jelzés, hogy ettől, még lehet együttműködni. Megismerve a pedagógus érvrendszerét, kéréseit, követendő szabályait, lehet elismerni és elfogadni az elvárásrendszert. Feltéve, ha az igazságos, elfogadó és emberi.

A szülő

Fogadjuk el, hogy minden szülő anyatigrissé válik, ha a gyermekéről van szó. És ez jól is van így. Sőt így van jól! Örüljünk, ha ilyen szülővel találkozunk, mert akkor van egy biztos alap, amiről indulunk. Sokszor a pedagógus nem látja, otthon milyen események történnek, mihez kapcsolódik az iskola, milyen családi történelembe van ágyazva a gyerek. Bár ma már jobb iskolák törekszenek arra, hogy megismertessék világnézetüket, nevelési elveiket a jelentkezőkkel, így várhatóan nagyjából azonos értékrenddel, világnézettel élő családok kerülnek be az adott iskolába. Mégis olyan sokfélék vagyunk, és különbözőképpen éljük az életünket. Ami az egyik családban elfogadhatatlan, az a másikban esetleg természetes. Míg az egyik szülő izgul, megtanul-e a gyerek olvasni, a másik legyint, hogy úgyis megtanul. A tanár pedig azon dolgozik, hogy előbb vagy utóbb mindenki megtanuljon.

Egy-egy dologban muszáj egyetérteni. Ilyen például a gyerek tisztelete, és a szülő kompetenciája a gyerekét tekintve. Ha az alapok közösek, onnan könnyebb továbblépni.

Egy józan szülő tudja, ha vaj van a gyerek füle mögött. És egy rendes szülő védi a gyermekét, ha bűnös is, pláne, ha azt látja, jogtalanul bántották. Képviseli az érdekeit, adott esetben pedig elismeri a hibáit.

A gyerek

A gyerek mindannyiunk kísérleti nyulacskája, akivel eljátszadozunk vajon elég jó szülők, elég jó tanárok vagyunk-e. Elég jól értünk-e a szakmánkhoz, elég jól tudjuk-e érvényesíteni az akaratunkat. Mindennek a fokmérője pedig a gyerek visszajelzései, az értékei, amik kimutatják a megfelelő skálán, miből mit teljesít.

Ha cinikus lennék, azt gondolnám, hogy a szüleink és tanáraink bőrünkön végzett kísérleteit adjuk tovább kicsit megváltoztatott formában.

De nem így van. Ha a gyerekeinkre tekintünk legkevésbé mi vagyunk fontosak. Mi tanárok, szülők egyáltalán nem vagyunk lényegesek. Ők azok, akik számítanak. Az számít, hogy ők milyen emberek lesznek. Ugyanazokkal a szerencsétlenségekkel, és bénázásokkal teli bukdácsolók lesznek, mint amilyenek mi voltunk, vagy felelős, bátor, egyenes emberek?

Kevés dolog tud olyan idegesítő lenni, mint egy gyerek. Talán csak sok gyerek egyszerre. De mindben lenyomatot hagyunk. Minden egyes napon. Minden idegességünkkel, erőszakoskodásunkkal, és minden mosolyunkkal, cinkosságunkkal. Ha időnként rossz nyomokat is hagyunk, ki lehet javítani, ha nem csavarodunk bele egy negatív spirálba. Ha nem szívjuk fel magukat, mint egy legfelsőbb hatalom. Ha magunkra és rájuk mosolygunk egy kudarcos nap után: hát, ez nem sikerült.

A kudarc jó! Mert van honnan továbbindulni!

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
A rossz gyerek
iskola, óvoda

A rossz gyerek

Az osztályban van egy rossz gyerek. Mindenki szerint rossz. Piszkálja a gyerekeket, belerúg a lányokba, zavarja az órát.

Képzeletbeli történet!

Még a kisebb alvási problémák is kognitív nehézségeket okozhatnak a gyermekek számára
interjúk

Még a kisebb alvási problémák is kognitív nehézségeket okozhatnak a gyermekek számára

Mindannyian tudjuk, hogy mennyire fontos a jó éjszakai alvás, de a gyermekkori alvásproblémák, mint például a horkolás, az éjszakai ébredés, az alvajárás vagy az álmatlanság elég gyakoriak.

Öt gyerek anyjának lenni
határon túl

Öt gyerek anyjának lenni

Egy barátnőm barátnője külföldön él a családjával. Öt gyermeke van, és azt hiszem azt csak Ő tudja, hogy ez mit jelent. De akármit is jelentsen, egy biztos, hogy ő ezt élvezi. Ezt onnan tudom, hogy a barátnőm egy ideje meséli, hogy Joli – ő a bizonyos – a facebookon kis posztokban megosztja a családja történeteit. Szórakoztató és tanulságos, néha könnyeket csal a szemébe, néha pedig elgondolkodtató. Egy biztos, hogy mindarról sajátos képe van, és sok gyereken kipróbált tapasztalata, amivel mi is szembesülünk a hétköznapjainkban. És akkor arra kértük Jolit, hogy néhány történetét mesélje el itt is.

Te mikor beszélgetsz a gyerekkel a téridőről?
ajánló

Te mikor beszélgetsz a gyerekkel a téridőről?

Bevallom, én soha. Ahogy a fénysebességről sem nagyon jut eszembe és az univerzum bár időnként szóba kerül, nagyon sokat nem tudok róla. Ezért is álltam kicsit értetlenül a mini sorozat előtt, amit ma ajánlok nektek. Mert hogy ezek a mesekönyvek erről szólnak. És aztán a szerző, Farkas Robi olyan jó kis válaszokat adott a kérdéseimre, hogy elkezdett érdekelni.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.