Kedves Apukák, szülőtársak, ne haragudjatok, de én utálom a focit. Egyrészt mert szabadságharcos vagyok és csakazértsem szeretem a nemzeti sportot, másrészt mert rendkívül irritál a mérkőzések zsongó háttérzaja, mintha kilencven percen keresztül egy bedrogozott méhkas fenyegetne támadással. Mindez naponta kétszer, és közben bizonytalan időközönként férfiak ordibálnak, amitől összerezzenek és menekülésre kényszerülök.
Az óvodások szociális lények, általában nagyon érdeklődnek más gyerekek iránt és gyorsan megjegyzik és magukévá teszik a társadalmi normákat. Egyre jobban tudják kontrollálni saját érzelmeiket, egyre könnyebben tudják verbalizálni az érzéseiket, ezzel megnyitnak egy sor egyéb lehetőséget a kiabáláson és a verekedésen felül. Ilyenkor jön el a tökéletes időpont ahhoz, hogy megtanítsuk azokat a társadalmi elvárásokat, amik egész életük során el fogja őket kísérni.
A szexuális felvilágosítás szülőként a legtöbbünknek sok fejtörést okoz, még akkor is, ha amúgy „lazának” gondoljuk magunkat.
Beköszöntött a nyári szünet, de hiába, amikor összejövünk anyukatársaimmal, még mindig a suliról beszélgetünk. Sokszínű osztályunk évközi kisebb-nagyobb konfliktusai a hátunk mögött, bizonyítványok, év végi felmérők megemésztve, vakációs táborozások megkezdve. Mögöttünk a közös első év, előttünk pedig határtalan lehetőségek – legalábbis mi szerencsére így érezzük, - hogy javítsunk gyerekeink életén a suliban.
Épp a jól megérdemelt szabadidőnket töltjük, remélhetőleg együtt. Közösen a gyerekkel, családdal, ahol mindenki azt teheti, amihez a leginkább fűlik a foga. De valóban azt teszi, azt teheti mindenki? Le tudjuk állítani a nevelőgépet magunkban, és hagyunk némi szusszanást a gyerekeinknek?
Az étkezési szokások a korai gyermekkorban alakulnak ki és jól vagy rosszul, de kihatnak a serdülőkorra, valamint még a felnőttkorra is. Egy új tanulmányban kimutatták az összefüggést a 2-3 éves gyerekek és anyukájuk étkezési szokásai között. Forrás: theconversation.com
Mint minden kisgyerekes anya magam is euforikus örömmel tudom szemlélni saját gyerekemnél mindazt a hétköznapi teljesítményt, amit másnál észre sem veszek. És ezt látom a környezetemben is. Sőt, sokan, sokféleképpen ki is nyilvánítják ezt, leginkább a közösségi oldalakon. Egy ideje úgy érzem, ez egy kicsit kezd nevetségessé válni.
Vállammal a fülemnek szorított telefonban beszélgetek a nővéremmel. Új keletű telefonos kapcsolat a mienk, ezért meg is becsülöm, nem tesszük le egykönnyen a „kagylót”. Közben éppen bekeverek egy adag kenyeret, letörlöm az asztalt, összepakolok, mosogatógép ki-be, zöldséget pucolok.. zajlik a konyhai életem.
Hát elkezdődött... Megint indulnak a posztok, a majom beállítások a bizikkel, fekete-fehérbe öltöztetett évzárós gyerekekkel, és ez még csak a kezdet, mi lesz itt a következő két hétben...
Felkészülni, mert renitens bejegyzés következik!
Out of the box! Lépj ki a kereteid közül! Nézd más nézőpontból! Legyél vakmerő és váratlan, nézz rá egészen másképp a problémára, az életedre, magadra, mint ahogy eddig tetted! Ez a jövő záloga! És ha ezt nem tanítjuk meg a gyerekeinknek, akkor kisebb eséllyel fognak boldogulni. Az iskolában ma ennek az ellenkezője folyik. És a tanárok maguk sem tudnak akkorát csavarni magukon, hogy erre példát nyújtsanak.
Felnőtt létünkben gyakran elfelejtjük, milyen kisebbnek, tudatlannak, kiszolgáltatottnak lenni. Szülőként, pedagógusként nagyon hamar megtapasztaljuk a mindenhatóságunkat, és sokszor ezzel együtt elveszítjük a képességet, hogy a gyermekeink szeméből lássuk a világot, magunkat. És akkor olyat hiszünk róluk, amilyenek nem lennének valójában. Hogy lusták, hogy érdektelenek, nem tisztelnek, hogy nem figyelnek ránk. Pedig dehogy.
Ahogy Lóci óriás lett, úgy kell időnként odakuporodni a gyerekeinkhez, legyenek igazi kiskrampók, vagy tinédzser őrültek. Meg kellene látnunk, milyen hétköznapi küzdelmeik vannak, és egyszerűen csak mellettük lenni. Érteni őket, ahelyett, hogy gátolnánk mindabban, amik.
„Mindig azt gondolom, hogy mindenből kettőt kellene vennem – lamentálsz, miközben hallod a gyerekszobából a veszekedést. Igazából, ha kettő lenne mindenből, akkor is találnának valamit, amin lehetne veszekedni.” Sóhajtva kortyolod a kávédat és megpróbálod figyelmen kívül hagyni a gyerekszobából kijövő zajokat.
A második gyermekem születése sok mindent tanított nekem és a férjemnek is, de a legfontosabb, amit tanultunk, hogy bízzunk a szülői ösztönünkben, bízzunk önmagunkban.
Szerda este a TASZ rendezett egy konferenciát ösztön és ösztönzés, mitől születik több gyerek címmel. E kérdés kapcsán felmerül az iskolák, a közoktatás szerepe is. Erről osztok meg néhány nagyon egyszerű gondolatot, ami alapvető fontosságú lenne ahhoz, hogy egyáltalán felnőtt, felelős szülőként tudjunk gondolkodni gyermekeink jövőjéről.
Hogyan tanítsuk meg a gyerekeket, hogy felismerjék és egészséges módon fejezzék ki érzelmeiket?
Mint szülő felelősséggel tartozol azért, hogy támogasd gyermekedet az intelligenciája fejlődésében, de természetesen nem csak az iskolapadban elsajátítandó IQ fejlesztése a fontos. Forrás: verywellfamily
Ellentmondások a nevelésben… Sokszor, sokfélét olvashattunk már ebben a témában: ellentmondás a szülők között, ellentmondás a tágabb családban (szülők, nagyszülők, rokonok, közeli barátok), ellentmondás a szülők és a pedagógusok között.
Nagyon sokszor kerülünk azonban önmagunkkal ellentmondásba: néha csak fáradság miatt (ingerültebbek, türelmetlenebbek vagyunk), néha azonban megtörténik, hogy az, amit ma tiltunk vagy elvárunk egy kicsi gyerektől, annak éppen az ellenkezőjét várjuk el évekkel később. Ilyen ellentmondásokra mutatok három (elgondolkodtató) példát.
A büntetés szüli az erőszakot.
Vertek gyerekkorodban? Akkor talán azt gondolod, hogy ez jó módja a gyereknevelésnek. Vagy talán nem akarsz pofonokat osztogatni, de nem tudod elképzelni, hogy lehet máshogy is csinálni? Azok a szülők, akiket nem ütöttek meg gyerekkorukban, maguk sem pofozkodnak, mert rosszul éreznék magukat. És tudod mit? Úgy gondolják, hogy van más útja-módja is a nevelésnek. Tény, hogy azok a gyerekek, akiket vernek, nehezebben tudják kordában tartani az érzelmeiket és többször keverednek bajba.
Ha a serdülőkorúakkal a kommunikáció a nullához közelít, akkor sokan azt gondolják, hogy hát igen-igen, ez a dolgok rendje, ilyen ez a serdülés, törvényszerű az egész, ahogyan az a nagy könyvben meg van írva. Ez szerencsés esetben csak nagyon kis időre hat nyugtatóan egy szülőre. Nem minden kicsi gyerek édes kis kezesbárány. Vannak, akik már megszületésük pillanatától erősebb tükröt tartanak a szüleiknek, akik így folyamatosan egy egész homokdűne alatt érezhetik magukat, komfortzónájukon kívül, saját hibáikkal szembesülve. Azt gondolhatnánk, hogy egy ilyen gyermek szülei a serdülőkorhoz érkezve már vérprofik. Jó lenne, de nem így van, ezt tapasztalatból mondom.
Félelemmel vegyes tisztelet, utálattal vegyes rettegés. Körülbelül így írható le, mit érez a gyerekek és szülők nagy része a matematika szó hallatán. Nem szeretik. Persze több iskolai tantárgy is van, amit sokan nem szeretnek, mégis azt tapasztalom, hogy a matek az, amivel kapcsolatosan nagyon kilengenek az érzelmek. Vannak felnőttek, akiknek ma is rémálmaikban jön elő a matematika érettségi, vagy egy kudarcos táblai feladatmegoldás megszégyenítő élménye. A matematika ahelyett, hogy magabiztosságot adna, túlságosan is sokszor vezet az önbizalom csökkenéséhez, kisebbrendűségi érzéshez, az önértékelés romlásához, sőt, az önsztereotipizáláshoz.
