Félelemmel vegyes tisztelet, utálattal vegyes rettegés. Körülbelül így írható le, mit érez a gyerekek és szülők nagy része a matematika szó hallatán. Nem szeretik. Persze több iskolai tantárgy is van, amit sokan nem szeretnek, mégis azt tapasztalom, hogy a matek az, amivel kapcsolatosan nagyon kilengenek az érzelmek. Vannak felnőttek, akiknek ma is rémálmaikban jön elő a matematika érettségi, vagy egy kudarcos táblai feladatmegoldás megszégyenítő élménye. A matematika ahelyett, hogy magabiztosságot adna, túlságosan is sokszor vezet az önbizalom csökkenéséhez, kisebbrendűségi érzéshez, az önértékelés romlásához, sőt, az önsztereotipizáláshoz.
Mármint kinek a dolga a felvilágosítás? Szülőé, baráté, az iskoláé? Nehéz kérdés, és egyre korábban kerül elő. Nem olyan régen, a nyolcéves fiam egyik este megkérdezte tőlem: „neked milyen érzés volt a papával szexelni?” És fapofával válaszoltam, hogy jó. Ebből egy nagyon komoly és fontos beszélgetés kerekedett.
Fürdőzés, piknikezés, kirándulás, koncert, fagyi. Olyan sok élvezni való dolog van az elkövetkező értékes nyári hónapokban. Miért ne adhatnánk hozzá ehhez a listához egy önértékelést javító tréninget? Forrás: psycologytoday.com
Az év végi utolsó hetek sok helyen megkeserítik azokat a napokat, amit a jól megérdemelt pihenés közeledte adhat. Az utolsó hajrá, a rákészülés, az „ezt a dolgozatot még a lehető legjobban kell teljesítenem” elvárás egy hazug és értelmetlen világra utal. Nem így kéne véget érnie egy fáradságos munkának.
A gyerekek dülöngése, valójában egyfajta módja a kommunikációnak. Ijesztő tud lenni, és minden szülő frászt kap tőle az egész világon, ez a szülők egyik legborzasztóbb rémálma. De, ez a világ minden szegletében előfordul.
Minden gyereknek joga van dühösnek lenni. A harag olyan egyetemes, mint a véget nem érő háborúk.
A japánok az intelligenciájukról, a kicsattanó egészségükről, az udvariasságukról, és az életvitelükről híresek. De miért olyan különleges és egyedülálló ez a nemzet? A Bright Side szerint a menő oktatási rendszerük miatt.
Ismerjük hát meg, és döntse el ki-ki maga, mennyire tartja követendőnek az oktatási rendszerük felfogását.
Bár Magyarországon még kevésbe vagyunk hajlandók foglalkozni a diszkrimináció különböző bugyraival, de válogatott fajtáival és fokozataival nap, mint nap találkozunk, sőt mi magunk vagyunk gyakorlói vagy elszenvedői. Szinte látom a kétkedő tekinteteket. Íme, egy közülük.
Az ADHD, (figyelemhiányos, hiperaktív) gyerekekről egyre több információnk van. Egyre többükkel találkozunk, és egyre nagyobb arányban jelentkezik a probléma, ami nem a létükkel, hanem azzal kapcsolatos, hogy nemigen tudunk mit kezdeni velük. Forrás: http://www.huffingtonpost.com/entry/what-my-son-with-adhd-taught-me-about-minecraft-and_us_5846e43be4b0b261c8342778
Próbáljuk gyerekeinket fékezni. Megállítani az erőszakot. Általános az a vélekedés, hogy az utóbbi generációknál jelentősen megnövekedtek az erőszakos cselekmények. De vajon rájöttünk mit kell tennünk?
Nagyon emlékszem, amikor gyerek, majd kamaszkoromban kifejezetten inspirált minden tiltás, feddés az ellenszegülésre. Egyre nagyobb kedvvel és megállíthatatlanul álltunk ellen minden regulának. Még ma is ösztönösen gyomortáji izgalom fog el, ha valamit nem szabad. Nekem ne lenne szabad?! Pedig nem vagyok egy igazi anarchista típus.
Legyünk őszinték. Egy hiszti közepén az első gondolatunk: Hogyan tudnánk lenyugtatni? Egy nézeteltérés kellős közepén az első gondolatunk: Hogyan érhetnénk el, hogy egyetértsen velünk? Szócsata közben az első gondolatunk: Hogyan tudnánk leállítani? Forrás: imperfectfamilies.com
Olyan világról álmodom, amiben a jelenleginél sokkal nagyobb az együttműködés, a figyelem, az empátia, az egyéni érdekeket meghaladó felelősségvállalás. Nem csak a személyes viszonyokban, hanem az állami döntéshozatal szintjén is. Amiben nem az anyagi gazdagodás jelenti a fejlődést, hanem az emberi kapcsolatokban rejlő erő felértékelése. Számomra ezek az ideák elválaszthatatlanok a multikulturális pedagógiai megközelítéstől.
A digitális kor gyermekeire sokféle jellemzőt csokorba tudunk szedni. Számunkra is tanulási folyamat, hogyan tekintsünk rájuk, miként közelítsünk hozzájuk szülőként, pedagógusként. De nem mehetünk el azok mellett, akik szintén e kor szülöttei, de földrajzi vagy szociális elhelyezkedésük okán, mégsem illeszkednek bele a dotcom gyerekek sorába. Kik ők?
A játék az élet dolgaira tanít. Tét nélkül próbálgathatjuk. Segít örülni a sikernek, büszkévé tesz, önismeretre, kudarctűrésre tanít. A szerepjáték során belebújunk vágyott vagy félt képeinkbe, ezzel erőt adva ahhoz, hogy elhiggyük, felül tudunk kerekedni a nehézségeken.
A understood.org oldalon olvastam ezt a cikket és rögtön eszembe jutott, hogy hányszor hallottam ismerősöktől, hogy nem sikerül megértetniük magukat egy tanárral, vagy a tanárnak a szülővel. Mennyivel egyszerűbb lenne, ha úgy tudna kommunikálni egymással szülő és tanár, hogy értse egymást, hiszen mindkét félnek közös az érdeke. Boldog, kiegyensúlyozott, iskolába örömmel járó gyerekeket látni.
Ezért gondoltam, megosztom veletek ezt az egyszerű, de annál nagyszerűbb 8 kezdőmondatot.
A szuperérzékenység alkati adottság. Finom idegrendszert és intenzív belső megélésmódot feltételez, és ahogyan az alkati adottságoknál általában, úgy itt is kevés az esély ennek megváltoztatására. A legtöbb esetben ez a vonás öröklött, de szuperérzékennyé válhat bárki, aki élete során túl intenzív és/vagy hosszantartó stressznek, feszültségnek van kitéve. Egy öröklötten HSP ember születésétől rendelkezik ezzel a személyiségvonással, így minden bizonnyal már csecsemő korában hasfájós, sokat síró, könnyen túlingerelhető, nyugtalan, ám különösen tanulékony baba volt.
Az amerikai kutató-pszichológus és író, Elaine N. Aron már több mint húsz éve kutatja és bizonyítja, hogy vannak máshogy működő emberek, akiket talán tévesen címkéznek fel pl. az ADHD tünetegyüttes, vagy az autizmus spektrum diagnózissal. Szuperérzékenyeknek (high sensitive person/HSP) nevezi őket.
A szabadság olyan filozófiai fogalom és erkölcsi kérdés, ami egyformán jelen van a tudományos diskurzusban és a közgondolkodásban. Mindig és minden korban foglalkoztatta az embereket. Sokszor találkozom azonban a szabadság és szabadosság fogalmainak összemosásával, sőt összetévesztésével. Amikor azt mondják, hogy a liberális nevelés megbukott, azt hiszem, ugyanerről van szó. Ha valaki a szabadság alatt a korlátok nélküliséget érti, akkor valószínű, hogy a liberális nevelés valódi tartalma helyett anarchiára gondol. Összetéveszti a „laissez faire”-t a demokratikus neveléssel.
Pistike ellenörzőjébe beír a tanár: Tisztelt Szülő! Pistike az órán fegyelmezetlen volt. Aláírás: Osztályfőnök. Szülő válasza: Tisztelt Osztályfőnök! Pistike este nem ette meg a spenótot. Aláírás: szülő.
A fenti megtörtént “levelezés” mellett sok hasonlót ismerünk, ha máshonnan nem, a közösségi oldalakról. S jól példázzák a groteszk helyzetet, ami kialakulhat, ha tanár és szülő áthárítja egymásra a gyereknevelés problémáját, ahelyett, hogy együttműködne. De hogyan?
