Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

„Az útnak vége kezdete az útnak” ......elengedni a gyerekeinket egyszerre fájdalmas és örömteli

A legnagyobb fiam ezt a tanévet egy másik kontinensen, Kanadában tölti. Tudatosan készült erre négy éve. Mégis úgy tűnik, mintha túl hamar történne mindez. Több ezer kilométer és fél év távolságából sokat töprengtem ezen. Sokan felhúzták a szemöldöküket, amikor szóba került, hogy elengedtük őt a világ másik felére, egyedül, pedig még olyan fiatal. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy helyesen tesszük-e. De mindig ugyanarra az egyszerű és rövid válaszra jutottam: igen. Ez az ő útja, ő választotta. Mindig csodáltam őt a tudatosságáért, az érettségéért, a rugalmasságáért és sziklaszilárdságáért.

Mire augusztus végén a repülőtéren a búcsúzásra került a sor már azt hittem, mindenre felkészültem, amire lehetett. Olvastam, magamba néztem, szülőknek szóló felkészítő tréningen edzettem a lelkemet, tudtam, hogy gyászmunkát kell végeznem és sírni fogok. Mindent átbeszélgettünk vele, amit már nehéz lenne, amikor elutazott. Az ésszel lehet tervezni, az érzelmekkel nem. Az utolsó pillanatokban, amikor még megölelhettem a fiamat, tartottam magamat…nem akartam nagyon sírni, hiszen éppen nekiindul egyedül. Át kell szállni valahol Európában, és aztán megérkezni az ismeretlenbe, ahol egy ismeretlen család várja…van őneki elég baja, izgul, aggódik, koncentrálni kell és akkor még anya is bőg, nem kell ez… Egy pillanatig nem aggódtam amiatt, hogy meg tudja-e oldani egyedül. Tudtam, hogy neki ez nem ügy.

Amikor aztán eltűnt a csomagellenőrzésen túl a tömegben, akkor valami olyan elementáris érzés tört rám, hogy a sírást órákon keresztül nem bírtam abbahagyni. Pedig azért nem vagyok az a nagyon könnyen sírós fajta. Szándékosan nem írtam fájdalmat, mert nem tisztán erről volt szó. Nem is tudom máshoz hasonlítani. Szülőként tudjuk, hogy előbb utóbb eljön az idő, amikor a gyermekünk a saját útját járja. Nem fájdalmat éreztem, hiszen nem veszítettem el őt. Ugyanaz a szoros kötelék fűz minket egymáshoz, de a fizikális térből mindez most áthelyeződött a megfoghatatlanba. Marad a gondolat, az érzés és maradnak persze a levelek és videóbeszélgetések és sok minden más. A repülőtérről hazafelé tartva rájöttem, hogy itt és most valami végérvényesen lezárult az életünkben és mostantól valami más kezdődik. Nekem, a férjemnek, a másik két fiamnak külön-külön és nekünk ötünknek együtt is.

Eszembe jutott, hogy nem tudom majd megölelni, hogy nem hallgathatom a szuszogását, nem fürkészhetem az arckifejezését, nem kérhetem a tanácsát és nem osztozhatom vele a napi örömökben és bánatokban, sok minden eszembe jutott, ami nem lesz (például heti 15 liter tej fogyás sem). Legközelebb majd csak júniusban. 10 hónap nagy idő.

Pár hét kellett ahhoz, hogy mindennek megtaláljam magamban a helyét és hogy ezzel az egész hiánnyal együtt újra egyensúlyba kerüljön a lelkem. Jó volt, hogy sok munka várt rám.

Aztán máshogy alakult. Nem terveztük, de a tanulási és sportolási tervek a jövő évben és azután is hirtelen valós lehetőséggé váltak a számára. A fordulatok okán úgy alakult, hogy nemrég a párommal meglátogattuk a fiunkat. Kicsit féltem ettől az úttól és hiába készültem lélekben a viszontlátás örömére, mindvégig az elválásra szerettem volna felkészülni, még ennél is jobban. Arra az elválásra, ami ugyan most csak 4 hónapra szól, de valójában ennél sokkal hosszabb időre. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hamar felnő a fiam. 16 év olyan kevésnek tűnik most hirtelen.

Az együtt töltött 5 nap alatt eltűnt az elmúlt hat hónap távolsága, miközben a beszélgetéseink közben nem maradt kétségem, ez a fiatalember készen áll. Tudja, hogy mit akar és mindent meg is tesz érte. Hatalmas büszkeség töltött el és igyekeztem nem gondolni az újabb elválásra.

De az is hamar eljött. És ott találtam magam a párommal egy amerikai repülőtéren ugyanabban az állapotban, mint fél éve. Képtelenség abbahagyni a sírást, mégis küzdök ellene, mert nincs hová elbújni. A hirtelen leszakadó hó miatt a fiam járatát törölték, de addigre mi már a saját gépünkön ültünk, három órán keresztül vártunk a felszállásra, az időjárás kedvezőtlen volt.

Nem tudtam eddig, hogy egyszerre ilyen erősen lehet akarni és nem akarni valamit. Legszívesebben kiszálltam volna a gépből, miközben biztosan tudtam, hogy mindent meg fog egyedül (nélkülünk) oldani (így is lett). Nem bírtam nem sírni, miközben arra gondoltam, mennyire fantasztikus dolog, hogy nem kell aggódnom, egyedül is boldogul, hogy a fiamnak vannak céljai, hogy az ösvény, amin hosszú évek óta jár, most úttá szélesedett előtte, és ebben mi szülőként minden támogatást meg tudunk neki adni.

Felkavaró elengedni a kezét és kézen fogni az idő múlását.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Te megütöd a gyereked?
iskola, óvoda

Te megütöd a gyereked?

A büntetés szüli az erőszakot.

Vertek gyerekkorodban? Akkor talán azt gondolod, hogy ez jó módja a gyereknevelésnek. Vagy talán nem akarsz pofonokat osztogatni, de nem tudod elképzelni, hogy lehet máshogy is csinálni? Azok a szülők, akiket nem ütöttek meg gyerekkorukban, maguk sem pofozkodnak, mert rosszul éreznék magukat. És tudod mit? Úgy gondolják, hogy van más útja-módja is a nevelésnek. Tény, hogy azok a gyerekek, akiket vernek, nehezebben tudják kordában tartani az érzelmeiket és többször keverednek bajba.

Az anyáknak a napja
interjúk

Az anyáknak a napja

A hétvégi anyák napján gondolkoztam. Ahogy lapozgattam a FB-ot, a sok anyuka a gyerekével, és sok gyerek az anyukájával...

És azon gondolkodtam, mitől olyan suta az anyák napja és mégis mitől fontos ez mindenkinek? Hogy miben rejlik a nagyszerűsége és a megismételhetetlensége?

Íme, milyen változással van napi 15 perc mozgás a gyerekek egészségére
határon túl

Íme, milyen változással van napi 15 perc mozgás a gyerekek egészségére

Egy szuper kezdeményezésről olvastam a The Conversation weboldalon. A világ 35 országának 3600 általános iskolájában már bevezették azt, hogy iskolaidőben kiviszik a tanulókat az udvarra, ahol 15 percen keresztül kell futniuk vagy gyalogolniuk. Azok, akik futnak kb. 1,6 km tesznek meg naponta. 

Figyelem, öszpontosítás, koncentráció… a lehetetlen kihívás
ajánló

Figyelem, öszpontosítás, koncentráció… a lehetetlen kihívás

Míg ezt a kis összeállítást készítettem, négyszer szólalt meg a telefonom, háromszor néztem rá a postafiókomra, eszembe jutott gyorsan kiteregetni, és a mellettem lévő bevásárló listára is felírtam időnként egy-egy tételt. Lent az utcán két autó dudált, elment egy mentő, kb 5 busz, és a szomszéd is bevágta egyszer az ajtót. És a gyerekeink sincsenek ezzel másképp.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.