Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

„Az útnak vége kezdete az útnak” ......elengedni a gyerekeinket egyszerre fájdalmas és örömteli

A legnagyobb fiam ezt a tanévet egy másik kontinensen, Kanadában tölti. Tudatosan készült erre négy éve. Mégis úgy tűnik, mintha túl hamar történne mindez. Több ezer kilométer és fél év távolságából sokat töprengtem ezen. Sokan felhúzták a szemöldöküket, amikor szóba került, hogy elengedtük őt a világ másik felére, egyedül, pedig még olyan fiatal. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy helyesen tesszük-e. De mindig ugyanarra az egyszerű és rövid válaszra jutottam: igen. Ez az ő útja, ő választotta. Mindig csodáltam őt a tudatosságáért, az érettségéért, a rugalmasságáért és sziklaszilárdságáért.

Mire augusztus végén a repülőtéren a búcsúzásra került a sor már azt hittem, mindenre felkészültem, amire lehetett. Olvastam, magamba néztem, szülőknek szóló felkészítő tréningen edzettem a lelkemet, tudtam, hogy gyászmunkát kell végeznem és sírni fogok. Mindent átbeszélgettünk vele, amit már nehéz lenne, amikor elutazott. Az ésszel lehet tervezni, az érzelmekkel nem. Az utolsó pillanatokban, amikor még megölelhettem a fiamat, tartottam magamat…nem akartam nagyon sírni, hiszen éppen nekiindul egyedül. Át kell szállni valahol Európában, és aztán megérkezni az ismeretlenbe, ahol egy ismeretlen család várja…van őneki elég baja, izgul, aggódik, koncentrálni kell és akkor még anya is bőg, nem kell ez… Egy pillanatig nem aggódtam amiatt, hogy meg tudja-e oldani egyedül. Tudtam, hogy neki ez nem ügy.

Amikor aztán eltűnt a csomagellenőrzésen túl a tömegben, akkor valami olyan elementáris érzés tört rám, hogy a sírást órákon keresztül nem bírtam abbahagyni. Pedig azért nem vagyok az a nagyon könnyen sírós fajta. Szándékosan nem írtam fájdalmat, mert nem tisztán erről volt szó. Nem is tudom máshoz hasonlítani. Szülőként tudjuk, hogy előbb utóbb eljön az idő, amikor a gyermekünk a saját útját járja. Nem fájdalmat éreztem, hiszen nem veszítettem el őt. Ugyanaz a szoros kötelék fűz minket egymáshoz, de a fizikális térből mindez most áthelyeződött a megfoghatatlanba. Marad a gondolat, az érzés és maradnak persze a levelek és videóbeszélgetések és sok minden más. A repülőtérről hazafelé tartva rájöttem, hogy itt és most valami végérvényesen lezárult az életünkben és mostantól valami más kezdődik. Nekem, a férjemnek, a másik két fiamnak külön-külön és nekünk ötünknek együtt is.

Eszembe jutott, hogy nem tudom majd megölelni, hogy nem hallgathatom a szuszogását, nem fürkészhetem az arckifejezését, nem kérhetem a tanácsát és nem osztozhatom vele a napi örömökben és bánatokban, sok minden eszembe jutott, ami nem lesz (például heti 15 liter tej fogyás sem). Legközelebb majd csak júniusban. 10 hónap nagy idő.

Pár hét kellett ahhoz, hogy mindennek megtaláljam magamban a helyét és hogy ezzel az egész hiánnyal együtt újra egyensúlyba kerüljön a lelkem. Jó volt, hogy sok munka várt rám.

Aztán máshogy alakult. Nem terveztük, de a tanulási és sportolási tervek a jövő évben és azután is hirtelen valós lehetőséggé váltak a számára. A fordulatok okán úgy alakult, hogy nemrég a párommal meglátogattuk a fiunkat. Kicsit féltem ettől az úttól és hiába készültem lélekben a viszontlátás örömére, mindvégig az elválásra szerettem volna felkészülni, még ennél is jobban. Arra az elválásra, ami ugyan most csak 4 hónapra szól, de valójában ennél sokkal hosszabb időre. Nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen hamar felnő a fiam. 16 év olyan kevésnek tűnik most hirtelen.

Az együtt töltött 5 nap alatt eltűnt az elmúlt hat hónap távolsága, miközben a beszélgetéseink közben nem maradt kétségem, ez a fiatalember készen áll. Tudja, hogy mit akar és mindent meg is tesz érte. Hatalmas büszkeség töltött el és igyekeztem nem gondolni az újabb elválásra.

De az is hamar eljött. És ott találtam magam a párommal egy amerikai repülőtéren ugyanabban az állapotban, mint fél éve. Képtelenség abbahagyni a sírást, mégis küzdök ellene, mert nincs hová elbújni. A hirtelen leszakadó hó miatt a fiam járatát törölték, de addigre mi már a saját gépünkön ültünk, három órán keresztül vártunk a felszállásra, az időjárás kedvezőtlen volt.

Nem tudtam eddig, hogy egyszerre ilyen erősen lehet akarni és nem akarni valamit. Legszívesebben kiszálltam volna a gépből, miközben biztosan tudtam, hogy mindent meg fog egyedül (nélkülünk) oldani (így is lett). Nem bírtam nem sírni, miközben arra gondoltam, mennyire fantasztikus dolog, hogy nem kell aggódnom, egyedül is boldogul, hogy a fiamnak vannak céljai, hogy az ösvény, amin hosszú évek óta jár, most úttá szélesedett előtte, és ebben mi szülőként minden támogatást meg tudunk neki adni.

Felkavaró elengedni a kezét és kézen fogni az idő múlását.

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Mért kell rendet tenni a gyerekszobában?
iskola, óvoda

Mért kell rendet tenni a gyerekszobában?

Minden gyereknél eljön a nap, amikor könyörögni kell, hogy tegyen maga után rendet. Hogy legyen figyelemmel a környezetére, hogy uralkodjon a káoszon. És van, hogy erre hiába kérjük, aztán feladjuk. De miért is kell ragaszkodnunk a rendhez? Miért nem hagyhatjuk rájuk, milyen állapotban van a szobájuk?

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.