Kapcsolat Facebook Bejelentkezés
határon túl

Mama, tudunk beszélni?

Minden anya tudja, hogy ha meghallja ezt a három szót, akkor egy komoly, esetleg nehéz beszélgetésnek lesz a részese. Ezek a szavak arra hívják fel a figyelmedet, hogy készülj fel, valami nagy horderejű dolog fog elhangozni. Az eredeti cikket, Tracy Hargen írását, itt találjátok 

Szóval, amikor belépett a fiam a hálószobámba, megszakítva a felkészülését az év végi vizsgáira, sejtettem, hogy nagyon kell figyelnem.

„Mama, valamit el kell mondanom. Egy éve depressziós vagyok, súlyosan depressziós. Nemrégiben beszéltem Smith tanárnővel (akit mind a fiam, mind pedig én, nagyon szeretünk) és ő bátorított, hogy beszéljek veled meg a papával. Ma azt mondta a suliban, hogy ha hazajövök, mindenképp beszéljek veletek, mert ti vagytok az egyetlenek, akik tudtok nekem segíteni. És szükségem van a segítségetekre.”

Őszinte leszek, nem ezt vártam. „Szenvedek a vizsgára való felkészüléssel.”, „Aggódom, hogy mit fogok csinálni egész nyáron. Nem akarok unatkozni.”, „Totál kimerültem, semmihez sincs erőm.”, „Izgulok az utolsó évem miatt, hogy sikerül-e bekerülni a főiskolára.” – ezek közül bármelyikre számítottam, csak arra nem, hogy depressziós. Egyszerűen fogalmam sem volt róla.

Tudom, hogy a felnőttkori depressziónak mik a tünetei: nem tud kikelni az ágyból, már nem élvezi a kedvenc tevékenységeit, nem szeret a barátaival lenni, szomorú, dühös és letargikus. Egyik sem volt jellemző a fiamra.

Otthonról dolgozom, a dolgozószobám pontosan szemben van a fiam szobájával, ahol tanul és ahol tölti az egész délutánját. Naponta hallottam hangosan nevetni, amikor vicces videókat nézett. Láttam őt a barátaival, láttam, ahogy sportol, tudtam, hogy színházban volt, minden reggel simán felkelt és elindult a suliba.

Millió mondat száguldott át az agyamon: legszívesebben kiböktem volna, hogy „Te nem vagy depressziós, hallottalak nevetni. Nem zárkóztál be a szobádba, minden nap beszélgettünk, együtt nevettünk. Minden nap gond nélkül felkeltél és nagyszerűen néztél ki.” Fogalmam sem volt akkor, hogy a kamaszkori depressziónak teljesen mások a tünetei. Tompultság, apátia, érzelemmentesség, sötétség érzése, miközben kívülről minden okénak tűnik.

Amit viszont biztosan tudtam már akkor is, hogy komolyan beszélt és nagyon nehéz volt számára ezzel előjönni. A férjem nem volt otthon, úgyhogy egyedül kellett kezelnem a gondját, viszont ez egy nagyon magas labda volt.

Közben pedig átsuhant az agyamon egy baráti család története, ahol egy főiskolás srác öngyilkosságot követett el. Egy fiú, aki szerette az iskolát, a barátait és nagyon szoros kapcsolata volt a szüleivel is. A szülei éppen abba a városba voltak hivatalosak egy esküvőre, ahol a fiúk kollégista volt. Egy olyan esküvőre, ahová ő is meg volt hívva és megígérte a mamájának, hogy vele fog először táncolni. Pár órával az öngyilkosság előtt beszéltek vele telefonon a szülei. Jópofáskodott, vidám volt, megkérte a mamáját, hogy hozza el a mandzsettagombjait az ingéhez. Megbeszélték, hogy mennyire várják, hogy másnap az esküvőn összegyűlik az egész család.

Értetlenül álltak, amikor megtudták, hogy pár órával a telefonbeszélgetés után, a fiúk öngyilkos lett.

Mivel ismertem ezt a fiút, és nekem is van két fiam, ezért teljesen sokkolódtam. Az öngyilkos fiú apja azóta járja a főiskolákat, egyetemeket és előadásokat tart, amelyekben megosztja a történetüket, ezzel segítve másoknak megérteni és felismerni a kamaszkori depressziót, szorongást és az öngyilkosság előjeleit. Létrehoztak egy lelkisegélyvonalat, amivel életeket mentenek meg. Akkor mi is beszélgettünk a fiainkkal erről az esetről és megkértük őket, hogy mindenképpen szóljanak nekünk, ha depressziósnak érzik magukat. Mindketten azt mondták, hogy rendben.

Azon az estén, amikor a fiam megkérdezte, hogy „mama, tudunk beszélni?” rájöttem, hogy az én kívülről gondtalannak tűnő fiam, belül teljesen máshogy érez.

Tudtam, hogy a válaszomban nagy jelentősége van minden kiejtett szónak, úgyhogy jól megfontoltan válogattam össze a szavaimat. „Nagyon sajnálom, hogy min mész keresztül, de rettentően örülök, hogy ezt elmondtad nekem. Nagyon köszönöm, hogy megbízol bennem. Megígérem, hogy a papa és én is segíteni fogunk neked, nem egyedül kell megoldanod. Kérlek, mondd el, hogy mi történik veled? Mit érzel? Miért érzed magad lehangoltnak?” Hogy tökéletes volt-e, amit mondtam? Nem tudom, de úgy gondoltam, ez volt a lehető legjobb, amit tehettem, és úgy tűnt, valami ilyesmit szeretett volna hallani.

És hogy mi következett azután, miután megosztotta velem a problémáját? Állíthatom, teljesen biztos voltam benne, hogy tökéletesen ismerem kívülről-belülről a fiamat. Annyira nyitott volt velünk, rengeteg időt töltöttünk együtt – tényleg azt hittem, hogy észre fogom venni, ha valami nyomja a lelkét. De nem vettem. Annyira jól eltitkolta előlünk, akár szándékosan, akár nem. Teljesen le voltam lombozva.

Azon az éjszakán olyan tisztán, érthetően fejezte ki az érzéseit, mondta el, hogy min ment keresztül és kért segítséget. Beszélgettünk a lehetőségekről. Ismertem egy nagyszerű terapeutát, de a fiamnak kellett eldöntenie, hogy tud-e vele együttműködni (szerencsére tudott). Megbeszéltük, hogy kérek egy időpontot a családorvosunktól, hogy megbeszéljük kell-e gyógyszeres kezelés, valamint megkérdeztem a fiamtól, hogy egyetért-e, hogy megköszönöm a tanárának, hogy meghallgatta, támogatta és rábeszélte, hogy mondja el nekünk a problémáját. Biztosítottam, hogy mindig itt vagyunk számára. Mindent megteszünk, hogy megkapja azt a segítséget, amire szüksége van. Biztosítottam róla, hogy együttesen megfogjuk találni a legjobb, legcélravezetőbb megoldást és soha többé nem kell magában őrizgetnie ezt a súlyos titkot. Láthatóan megkönnyebbült, hogy megszabadulhatott ettől a hatalmas tehertől.

Amikor hazaért a férjem, a fiam beavatta őt is a depressziójába és együtt kezdtünk tervezgetni. Az elkövetkező néhány hónapban mindenféle szakértővel találkoztunk, rengeteget bújtam a szakirodalmat, hogy minél többet megtudjak a kamaszkori depresszióról. Rengeteget beszélgettünk. Iszonyatosan nehéz volt megállni, hogy ne hívjam fel minden órában megkérdezni, hogy „Minden ok?”, „Hogy érzed magad?”. Úgy éreztem, hogy megőrülök, ha nem tudok róla, de közben nem is akartam a terhére lenni. A fiunk nem kísérelt meg öngyilkosságot, de a barátaink történetét soha nem fogom elfelejteni, ezért minden apró jelet szerettem volna időben észrevenni. Őszintén beszéltünk arról, hogy hogy van és hogy hogyan halad a kezelése.

Időbe telt, de szép lassan a dolgok jobbra fordultak.

Sokszor sírtam. Sírtam, mert azon gondolkodtam, mennyi ideig szenvedett magában, mindenféle segítség nélkül. Sírtam, mert egyszerűen nem értettem, hogy miért nem vettem észre, hogy bajban van. Sírtam, mert elképzeltem, mi történt volna, ha nem kér tőlünk segítséget. Örömkönnyeket ejtettem a tanáráért, aki támogatta, és meggyőzte, hogy ossza meg velünk a problémáját. Aki azt mondta, hogy „meg tudlak hallgatni, megértelek, de segíteni nem tudok, viszont a szüleid megértőek lesznek és segíteni fognak”. Az idők végezetéig különleges helyet fog elfoglalni a szívemben.

A fiúnkat felvették a főiskolára. Minden gólya kapott egy feladatot, aminek az volt a címe, hogy „Kedves Világ!”. Mindenkinek pár szóban össze kellett foglalnia az élete történetét, amit fekete filccel ráírt a testére. Párokba rendeződtek, hogy segíthessenek egymásnak az írásban, miközben megosztották egymással a szavak mögött rejtőző történeteket. Ez után készítettek egy fotót mindenkiről, hogy megörökíthessék a pillanatot. A fiunk elküldte nekünk a fotót, anélkül, hogy hozzátett volna bármit is. Az egyik karján ez állt: Érzem a napfényt. A tenyerében pedig ez: Újra.

Olyan erős. Olyan bátor.

Amikor megláttam, elsírtam magam. Elsírtam magam, mert arra gondoltam, hogy milyen messziről jött vissza és milyen nyitottan, és őszintén osztotta meg a múltját másokkal. Azt mondta, hogy reméli, azzal, hogy ő elmondja a történetét, segíthet azokon, akik ugyanebben a cipőben járnak. Nagyon izgatott lett, amikor megkérdeztem tőle, hogy megoszthatom-e a történetét. Elmondtam neki, hogy szeretnék segíteni azoknak a szülőknek, akiknek fogalmuk sincs arról, hogy mivel küzd a gyerekük. Gondolkodás nélkül a beleegyezését adta.

Mi az, amit megtanultunk? Nyíltan kell beszélni a szorongásról, a depresszióról, meg kell osztani a tapasztalatainkat és ösztönözni kell a gyereket is, hogy ossza meg a társaival, figyelni kell a szóbeli jelzésekre és észre kell venni a szenvedés legkisebb jelét is, meg kell kérdezni, hogy mivel tudja enyhíteni a ránehezedő stresszt és rendszeresen kell mondani, hogy itt vagyunk, ha szüksége van segítségre.

Meséljétek el kamasz gyerekeiteknek a fiam történetét és kérdezzétek meg, hogy érezte-e valaha így magát: tompultnak, mintha semmi sem számítana, mintha csak sötétség lenne körülötte. Az elolvasott kutatásokból az derült ki számunkra, hogy attól, hogy beszélünk a depresszióról, szorongásról, attól nem fognak a tünetek manifesztálódni a kamaszokban, hanem nyitottá teszi őket, így szavakba tudják önteni az érzéseiket, ami egyenes út ahhoz, hogy segítséget kérjenek.

Mama, tudunk beszélni? Mindig, bármikor, éjjel és nappal…..

Ha nem szeretnél lemaradni hasonló cikkekről, akkor nyomj egy like-ot a Szülő 2.0 oldalára!

Szólj hozzá!

Olvasóink történetei

  • Minta cikk 1.

    Minta cikk 1.

    "Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit, sed do eiusmod tempor incididunt ut labore et dolore magna aliqua. Ut enim ad minim veniam, quis nostrud exercitation ullamco laboris nisi ut aliquip ex ea commodo consequat."

    App Hungary
További történetek >>>
Korlátozzuk az okostelefonokat!
iskola, óvoda

Korlátozzuk az okostelefonokat!

Hangzik sok szülő felhívása. Együtt, közösen üzenjünk hadat, az iskola ne engedeje, a szomszéd fiú ne mutogasson videokat a gyerekemnek, és számos világhírű fejlesztőre, kutatóra hivatkozva óvjuk meg gyerekeinket. Miközben azt fejeltik el, hogy az első eszközt nem az iskola, nem a szomszéd kisfiú, hanem ők maguk adták a gyerek kezébe. Ők kapcsolták be a tévét és ők tanítják a felhasználói szokásokat a saját gyermeküknek.

Farkasszemet nézve a félelmekkel
interjúk

Farkasszemet nézve a félelmekkel

A félelem végigkísér egész életünkben. Kisgyerek korunktól egészen idős korunkig. Jó lenne hát megbarátkozni vele, megszelídíteni, ha már az életünk része. Ezt segíti Al Ghaoui Hesna, Holli a Hős című mesekönyve, akinek főszereplője bátor mintája lehet gyerekeinknek és nekünk is.

Új iskola, óvoda
határon túl

Új iskola, óvoda

Most már kijelenthetem, azt hiszem, hogy egészen pontosan tudom, mit éreznek a gyerekeim az új iskolájukban: túl vagyok mind a négy szülői értekezleten (a legidősebbnek már ilyenje nincs, szóval az a terep továbbra is ismeretlen).
Ülök az osztály(-ok)ban/csoportban, teljesen ismeretlen környezetben (némi tévelygés után megtalálom a megfelelő osztálytermet), teljesen idegen emberek között (és rátok gondolok, drága volt szülőtársak, óvodában, iskolában). 

Fortnite, a menő játék
ajánló

Fortnite, a menő játék

Különösen az ADHD-s és a szociális képességekkel bajlódó gyerekek szülei számára állított össze az Understood oktatási portál bloggere tanácsokat, mit érdemes tenniük, ha a gyerekeik a Fortnite játékkal játszanak. Úgy gondoltam, hogy mások számára is érdekes és megfontolandó lehet, így alább olvashatjátok, mit javasol a szülőknek Mark J. Griffin, Ph.D., aki az unokájával próbálta ki a játékot, hogy megtapasztalja,hogyan érinti a gyerekeket ez a játék.

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat
Jövő Iskolája

Átlépni egy korszerűbb életbe, több mint akarat

Miközben omladoznak a régi iskolatípusok, és feszegetjük a retorikai határokat, gyakran ütközünk falakba. Saját falainkba. És szembesülünk azzal, hogy épp saját magunk miatt nincs haladás, modernitás, innovatív megoldások. Se az iskolákban, se otthonainkban. Miközben a szabad oktatást és a korszerű tudást követeljük, valójában 19. századi szerepekbe bújva az ajtót magunkra zárva régi mintáink szerint neveljük a gyerekeinket.